Lehetett-e újabb pilóta-öngyilkosság az Air India júniusi tragédiája?
Nemcsak a gépeket kell karbantartani, hanem a pilóták lelkét is.
Kulcsszavak
Járvány – Magyarországon és a világban lényegében egyetlen igazi kulcsszó volt a héten: koronavírus
Kampó – Orbán Viktor többször is jelezte, hogy gazdasági visszaesés jöhet, főleg a koronavírus miatt. A többi között úgy fogalmazott, a turisztikai szezonnak egyenesen „kampó”.
Rémhír – Álhírek és összeesküvés-elmélete legjobb táptalaja a koronavírus-járvány. Az egyik legelterjedtebb arról szólt már pénteken, hogy küszöbön áll Budapest lezárása.
WC-papír – A magyarok (és nem csak a magyarok) pánikszerűen rohantak meg megannyi boltot, felvásárolva minden árut, ami nélkül elképzelhetetlennek érzik az életüket egy válság idején. Az egyik legkelendőbb termék a WC-papír volt.
Színház – A Vígszínház több munkatársa is erőteljesen bírálta az utóbbi napokban Eszenyi Enikő stílusát. Többen megalázónak mondták azt, egyesen kifejezetten abúzusról beszéltek. Eszenyi szerint a lelkiismerete tiszta. A Vígszínház élére most választanak vezetőt.
Kezet mosok. Ennek a mondatnak két hónapja még csak a manus manum lavat (kéz kezet mos) kölcsönzött némi avittas többletet, miközben valamire való ner-kéz már a mosással se bíbelődik, arra tartják a médiát, nem? Szóval kezet mosok, és nézegetem a kulcsszavakat, holott tudom, hogy a járványról fogok beszélni, erről az egy kulcsszóról, még ha újat, hogy tudnék?, nem is fogok mondani.
A koronavírus lesz az év szava, nem nehéz megjósolni. Evvel megy el a hetem, forgok körülötte. A zsizsgő tehetetlenség színtelen, szagtalan, a neten át terjed, persze a net nem oka, torz vagy nem torz, akkor is tükör, egy civilizációé, ami most kettőt hátralép, ha képes rá, hogy ne kelljen később teljesen szétesnie.
Olvasom a híreket és hátterüket, behúz, alig ereszt vissza a munkámhoz, ama másik, illetve több másik világba; az egyikben éppen aknák robbannak, a másikban derék, felelősségtudatos törzsvendégek megesznek egy gyönyörű emberpárt és nem képletesen; s még a helyről, e munkák pillanatnyi jelenéről nem is beszéltem.
Talán ez volna, ami tehető, egyezkedni a szorongással, nem megvetni a figyelemelterelés kis trükkjeit, de nem menekülni fejjel a homokba, ami szintén fertőz. Nézem a számokat, a rohadék és kijózanító számokat, egyedül velük is kitölthetném ezt a tárc aprózást, de nem írok számokat mégse, a péntekiek vasárnapra semmik, halottak pörögnek egy számlálón, egyre közelebb. Újabb és újabb számok és görbék csúszdáján föl a teljes letörtségig és újra elölről. Két kattintás, igaz, azután még kettő és még kettő, és lemegy a nap, leoson, a social distancing, mint üveggolyó.
A szeretteim, a barátaim távol, viszonylag biztonságban, legalábbis ma és némely valószínűségek szerint, amiket, mint valami néma és kegyetlen mosógép forgat át, dob fel és ejt le a világjárvány. A véletlennek köszönhetően, meglehetős biztonságban én is, mondhatnám, kivételes helyzetben, hisz van módom az önkaranténra. Mivel a korom szerint veszélyeztetettnek mondanak, kezdem magam annak is érezni, ennek hasznaival és kárával, hogy ez pánik vagy felelősség, az persze kérdés.
Nézem a hegyoldalt az óriásnyulak villájától a hegytetőig, ahol 1877 nyarán a Kurhaus Felsenegg épületében, mára iskola, megszállott a nagy Nietzsche is. A tavasz bejelentkezik, aztán visszavonul, aprószemű esőt küld, porlasztórium. A nap kisüt, megcsillan a pestiscsőrökön, súlyos füstölő-elefántok úsznak az égen, a szorongásnak megvan a maga haszna, kiélesedik a figyelem, földob a képzelet mindenféléket.
