"Nem elég visszatérni a normális kerékvágásba, hanem át kell gondolni, tényleg normális-e az"

Pánikvásárlás, az egészségügyi dolgozók ellátása és taps este nyolckor. Milyen hagyományai vannak itthon a közösségi segítségnyújtásnak és miért erősebb az összetartás, mint gondoljuk? Gagyi Ágnes katasztrófaszociológus azt mondja, ha a járvány legyőzése nem hoz morális váltást, akkor nem fogunk tudni védekezni egy súlyosabb katasztrófa ellen. Interjú.

Dobos Emese

HVG360: A koronavírus elleni küzdelmet sokan háborúhoz hasonlítják, melyet egy láthatatlan ellenséggel vívunk. A társadalom válságként, háborúként vagy katasztrófaként éli meg a mostani járványt?

Gagyi Ágnes: Egy tipikus gazdasági válságban szűkülnek az előnyök. Csökken a fizetésünk, nő a hitelünk, és erősebb ilyenkor az, hogy próbáljuk őrizni, megvédeni a szomszédtól, azt, amink van. Behúzzuk, amit csak lehet, de még a rendszeren belül mozgunk. Egy háború és egy katasztrófa nagyobb veszteséggel jár, de morális szempontból teremt egy olyan helyzetet, ahol a veszteségekkel együtt egy értékes közösség tagjának érezhetjük magunkat. Magasabb szintűnek érezhetjük azt, amit teszünk egy ilyen helyzetben.

A katasztrófák idején megjelenő kölcsönös segítség morálisan ahhoz hasonlít, ami háború esetén is történik:

egy közösség részeként értékesnek látjuk a munkánkat a nehézségek közepette, és ez nem kapcsolódik a pusztításhoz. A katasztrófaszociológia eredményei kimutatták, hogy a nagy veszteségek ellenére megfigyelhető egy ún. poszttraumatikus belső növekedés. Kölcsönösségi rendszerekben dolgozni, másokat segíteni: sokan mondták ezekben a helyzetekben minden borzalom ellenére azt, hogy mégis akkor voltak a legboldogabbak.