A sorozatról
Az utóbbi egy évtizedben rengeteg különféle könyvet és tanulmányt írtak már Észak-Koreáról. Se vége, se hossza a geopolitikai helyzetről, a Kim-dinasztia uralkodásáról és a disszidensek drámai meneküléséről szóló köteteknek. Nem sok olyat találunk azonban ezek között, amelyeket maguk az észak-koreaiak írtak. Pedig a koreai kultúra és a ráterülő zsarnokság elegye leginkább az helyi emberek történetein és tapasztalatain keresztül érthető meg.
A nemrég Magyarországon is napvilágot látott Kérdezz meg egy észak-koreait! című könyvben heten válaszolnak, mesélnek, segítenek megérteni az életkörülményeket, s emlékeznek vissza az Észak-Koreában töltött éveikre. Természetesen mind a hét nyilatkozó már máshol keresi a boldogulást, kivétel nélkül elmenekültek a diktatúrából. A tizenkét témakörben több mint száz kérdés köré csoportosuló válaszokból viszont egy olyan kép is kirajzolódik az országról, ami a híradások fősodrában kevésbé kap helyet: az emberek hétköznapjai még a legnagyobb zsarnokságban sem feltétlenül csak szenvedésről, kínzásról és félelemről szólnak.
Tartsanak velünk egy nyolc részes sorozatban, amelyben e könyvből csemegézve mutatjuk be az észak-koreai mindennapokat a divatrendőrségtől a munkahelyeken át a párválasztási szabályokig – mit lehet és mit kell tenni a világ legzártabb országában, az utolsó keményvonalas kommunista diktatúrában?
A cikksorozat többi részét itt olvashatja: Kérdezz meg egy észak-koreait!
- Hogyan jellemezhetnénk Észak-Korea legszegényebb társadalmi-gazdasági osztályának életét?
Daniel Tudor: Aligha meglepő, ha azt mondom, hogy a legszegényebb észak-koreaiak borzalmas anyagi körülmények között élnek. Noha az alulról épülő kapitalizmus manapság sokak számára biztosít jobb életmódot, az alultápláltság továbbra is problémát jelent. Elég bárhol szétnéznünk Phenjanon kívül, hogy a saját szemünkkel lássuk ennek bizonyítékát.
Cso Üszong (elektromérnöki képzésének utolsó évét hagyta ott, hogy Dél-Koreába szökjön. Eredetileg újságíró akart lenni Szöulban, de most általános iskolai tanárnak készül. 28 éves): Ha társadalmi hierarchia szerint akarnánk csoportosítani az embereket, a legalsó réteget gazdasági kritériumok alapján tölthetnénk fel. Az 1990-es évek nagy éhínsége (amelyre „gyötrelmes menetelésként” utalnak) két táborra szakította a népet: azokra, akik tudják, mit esznek holnap, és azokra, akik nem, ennek következtében pedig sokan csúsztak le a legalsó társadalmi osztályba. A médiát általában az észak-koreaiak borzalmas életkörülményei érdeklik, így aztán sokan számoltak már be arról a szörnyű időszakról.
Észak-koreai gyári munkások /// Vannak akik tudják, mit esznek holnap, és vannak, akik nem
AFP / Ed Jones
Számomra belegondolni is rossz, úgyhogy igyekszem inkább másra összpontosítani: az életben maradásért vívott szívós küzdelemre, a lehetséges új életmódok felkutatására, a társadalom legalsó rétegéből áradó együttérzésre. Először is téved, aki azt hiszi, hogy az észak-koreai társadalom alsó rétegében élők tudatlanok és haszontalanok. Nagyon is sok köztük a kulturált, intellektuális beállítottságú ember. Méghozzá azért, mert az éhínség az értelmiségi osztályt sújtotta a legjobban, amelynek tagjai a társadalmat szolgálták, és bíztak a jegyrendszerben. Specifikus szaktudásuk nem segített nekik a veszély felismerésében és a gyors reagálásban. Épp ellenkezőleg. Sok értelmiségi vált az éhínség áldozatává. Azok viszont, akik életben maradtak, komoly hatást gyakoroltak az ún. legalsó osztály életére.
