Az utolsó mohikán. Vagy az utolsó konzervatív liberális? – Samuel Brittan emlékezete

„Samuel Brittan óriás volt, egy úriember újságíró, aki a közgazdaságtant a fő áramlat részévé emelte. A The Financial Times és az Egyesült Királyság az ő mérhetetlen adósa”

– búcsúzott a 86 évesen elhunyt tudós publicistától – aki csaknem fél évszázadon át írta elemzéseit a lapba – Lionel Barber, az idén visszavonult szerkesztőtárs. Pedig az adósok nem fukarkodtak korábban sem az elismeréssel. Brittan a legnagyobbat is kiérdemelte, 1993-ban a gazdasági újságírásért tett szolgálataiért lovaggá ütötték.

Hihetetlenül tiszta fejű és elfogulatlan gondolkodó volt. És persze szellemes, egyúttal kíméletlen kritikus. Cambridge-ben a szabadpiac elszánt híve, a Nobel-díjas Milton Friedman és a John Maynard Keynes irányzatát követő Joan Robinson tanítványa volt. Bár a liberális piacgazdaság bűvkörében élt, mégis egy munkáspárti kormányban vállalt rövid ideig tanácsadói szerepet. Úgy látta ugyanis, hogy a brit ipar gyengeségei miatt elkerülhetetlen a font leértékelése, és bízott benne, hogy Harold Wilson kormányában mind a versenyképesség javítására, mind a leértékelésre van esély.

Később Margaret Thatcher egyik fő támogatója lett. Amikor a Thatcher-kormány a veszteséges üzemek állami támogatását csökkentette, ezzel bezárásra ítélte a bányák, az acélművek nagy részét, a nemzeti nagyvállalatokat pedig privatizálta, a szakszervezetek elszánt harcot indítottak ellene. Sőt amikor 1981 márciusában 364 vezető közgazdász a The Times hasábjain nyílt levélben kritizálta ezt a gazdaságpolitikát, Brittan megvédte Thatchert. Öccse, Leon 1979-től 1986-ig a Vaslady pénzügy-, majd belügy-, később kereskedelmi minisztere volt. Ezt követően Nagy-Britannia uniós biztosa, az Európai Bizottság egyik alelnöke.