Szeretettel Erdélyből: Milyen Istenről beszélünk, amikor az abortuszról beszélünk?

Valamikor a nyolcvanas évek vége felé édesapám egyik kolléganője kötőtűvel szúrt fel magának. Az 1966/770-es rendelet ugyanis (bizonyos esetek kivételével) megtiltotta a terhességmegszakítást Romániában. Az asszonynak volt már három gyermeke, többet nem tudtak volna eltartani, hiszen Ceaușescu alatt mindenki nyomorban élt, akkor már jegyre kaptunk mindent, ha egyáltalán kaptunk. Napokig lebegett élet és halál között a kórházban.

Most, amikor ismét felmerült az abortusz mélységesen isten- és embertelen volta, méghozzá úgy, hogy sokan éppen az emberrel nem törődnek az ellenzésekor, eszembe jutott ez a történet. Néhány éve valaki azt írta a közösségi hálón, „a nőknek nemcsak az élvezetre kell gondolniuk”, és már akkor eltöprengtem, vajon a férfiaknak miért lehet kizárólag arra, és ki szabhatja meg a nőknek, hogy mi lebegjen a szemük előtt.

Látva, hogy mi történik Lengyelországban, és hány „magyar ember” ért egyet Jarosław Kaczyńskival, aki szerint, mint Perintfalvi Rita katolikus teológus oldalán olvasom, „az életképtelen magzatoknak is meg kell születniük Lengyelországban, hogy megkeresztelhessék őket, nevet kaphassanak és eltemethessék őket”, szomorúan kapkodom a fejem.

Tömve vannak Varsó utcái az abortusztörvény ellen tüntetőkkel, visszatértek a nacionalista ellentüntetők is

Továbbra is százezrek követelik, vonja vissza a lengyel kormány az abortusztörvényt.

Vagy sírás közben a nevetés gyilkol, mint ennek a hozzászólásnak az olvastán: „A nő teste nem a nemzeté. De minden magyar nő része az elfogyó félben lévő nemzetünknek. Ezt tudnia kell és kell tudjon jól dönteni !..”

Dávid István kolozsvári református lelkész október harmincadikai bejegyzése a legjobbkor jött, részben ide másolom: