HVG: Két hír az elmúlt napokból: alaposan megcsonkítják a Bem téren álló, műemléki védettségű Radetzky-laktanya épületét, a Budai Irgalmasrendi Kórház bővítésének földmunkái során pedig kiszórták a római és középkori leleteket. Mindez egy olyan kormány idején, amely a magyar kultúra elszánt védelmezőjének mondja magát...
Ráday Mihály: Már semmin sem csodálkozom. Viccesen azt szoktam mondani: „büszke vagyok” arra, hogy amíg a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt Orbánék 2013-ban szüntették meg, az én városvédő agitátori munkámat már három évvel korábban ellehetetlenítették. Az Unokáink sem fogják látni... (avagy Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát) 1980-tól futott a köztévén, a 2010-es választások után pedig úgy vették le a képernyőről, hogy a májusi adás végén még azzal búcsúztam a nézőktől, hogy elmondtam, mit láthatnak majd a júniusi műsorban.
HVG: Nem lehet, hogy az 1990–1994 közötti SZDSZ-es politikai pályafutása szúrta Orbánék szemét?
R. M.: Ezt nem tudom, de azt igen, hogy korábban a legkülönfélébb pártállású kormányok idején is kíváncsiak voltak a véleményemre. Antall József például még azt is megkérdezte tőlem, hogyan építeném én fel az új környezetvédelmi minisztériumot. Az örökségvédelem egymást váltó vezetői is mindig kikérték a véleményemet; tagja voltam a Központi Tervtanácsnak is. A rendszerváltás utáni törvények közül több jogszabályban ma is ott vannak a mondataim.
HVG: Lehetett volna ön az örökségvédelem „illetékese”, mégsem vállalt ilyen szerepet.
R. M.: Mert engem mindig az ügy érdekelt, nem a hivatal. Már a rendszerváltás előtt civil – és nem pártpolitikai – ügy volt számomra közös emlékeink őrzése-védelme. Ezért alapítottuk meg 1982–1983 telén a Budapesti Városvédő Egyesületet, majd négy évre rá a Város- és Faluvédők Szövetségét. Mindig az a cél lebegett a szemem előtt, hogy legyen egy olyan biztos civil, „társadalmi munkás” háttér, amire az éppen aktuális kormányzat szakmailag is támaszkodhat, ha az ország kulturális örökségének védelméről komolyan gondolkozik.
