Kerülik a túlzott rizikót a magyar titkosszolgálatok, de a "boldogtalanítás" még belefér

A neonáci fiú rendezett családból származott, nem szűkölködött. Ennek ellenére a bevételeit piti lopásokból egészítette ki. Amikor a titkosszolgálathoz befutott ez az információ, a neonácikra szakosodott részleg nem a rendőrséghez fordult. A hivatal egyik munkatársa inkább találkozót kezdeményezett a fiatalemberrel, és nemzetbiztonsági igazolványát lobogtatva előadta neki azt a mesét, hogy akiket meglopott, veszélyes külföldi bűnözők, és vérdíjat tűztek ki a fejére – ő pedig azért van itt, hogy megvédje. A fiatal örült, hogy segítője lett, együttműködött, és később már a neonáci csoportról csicsergett a megmentőjének anélkül, hogy tudta volna, mire kellett a titkosszolgálatoknak.

A fenti, Magyarországon játszódó történet egy klasszikus beszervezés. Azért is jó példa, mert bemutatja, mi a legfontosabb különbség a rendőri és a titkosszolgálati gondolkodás között. Utóbbi nem elkapni, leleplezni akarja a célszemélyt, hanem elsősorban felhasználni, akár ügynökként. Egy engedelmes ügynök segítségével ugyanis olyan játszmába kezdhet, amivel információkhoz juthat, befolyásolhat, vagy akár belülről bomlaszthat is egy olyan szervezetet, ami veszélyt jelent az ország biztonságára – mindezt persze a valódi kilétét és célját a legritkább esetben felfedve.