Fábri Péter: "A sznobizmus az erőforrásokért folytatott harc álcája"

HVG: Amikor átvette az idei Artisjus-életműdíjat, méltatója, Wolf Péter a szerteágazó pályájára hívta fel a figyelmet: versekkel indult, írt és fordított színdarabokat, százával ontotta a dalszövegeket, és kulturális intézményeknél is dolgozott. Mi készteti a folytonos több lábon állásra?

Fábri Péter: Ez családi örökség. Apám fiatalon hegedűművész volt, születésemkor már közgazdász. Anyám, Surányi Ibolya az Egyetemi Színpad művészeti vezetőjeként dolgozott, de előadóművész is volt, nagynéném a Magyar Televízió szórakoztató osztályának legigényesebb programjait szerkesztette, a nevéhez fűződött például az Önök kérték és a komolyzenét közérthetően bemutató Zenélő órák című műsor. Fiatalon láttam, hogy az úgynevezett magas kultúra mellett a könnyű műfaj is kultúra. A sznobizmus az erőforrásokért folytatott harc álcája. Ez akkor vált számomra igazán világossá, amikor az 1980-as évektől közelebb kerültem a kortárs nyugati kultúrához, ahol az újságok művészeti rovatában könnyűzenei kritika éppúgy szerepelt, mint komolyzenei, és ahol Leonard Cohent költőnek tekintették. A magyar irodalmi ítészek viszont szeretik a nehézkességet. Tizennyolc évesen jelent meg az első verskötetem, és a legtöbb bírálat amiatt ért, hogy túl könnyen verselek. Végül ha nem is ezért, de felhagytam a költészettel. Egy véletlen színházi felkérés nyomán kezdtem el dalszövegeket írni.

HVG: Költő előélete segít a dalszövegírásban?