Ha nem a növekedés lenne a legfontosabb célja a gazdaságpolitikának, akkor mi lehet a fontosabb? Van-e esély a túlfogyasztás visszafogására, vagy ez a környezetvédők és a baloldali álmodozók beteljesületlen vágya marad? Egyáltalán, mi a közgazdaságtani alapja annak az ötletnek, hogy a folyamatos növekedés és még több fogyasztás helyett más célokat keressünk? Ennek a hátterét mutatjuk be a gazdasági elméletekkel foglalkozó sorozatunk mostani részében.
Degrowth, magyar fordításban nemnövekedés: az elmúlt évek egyik divatos gazdaságpolitikai kifejezése lett ez. A pártolói azt hirdetik: le kell állni azzal, hogy a gazdasági növekedés hajszolását helyezzük minden más elé, a jólét és a fenntarthatóság más formáit kell megcélozni.
Nem az a fontos, hogy minden családban legyen három autó, hanem az, hogy legyen elég szabadidő, mindenkinek jusson ki a szórakozásból és a művészetekből, és ha a robotok úgyis elveszik a munkánkat, akkor tudjunk többet pihenni. Ami nagyon jól hangzik, de könnyű a fellengzős semmitmondásba elmenni gazdaságpolitika helyett – szerencsére vannak közgazdászok, akik ennek az egész kérdéskörnek az elméleti hátterét vizsgálják. Egyértelmű válaszok nincsenek, csak nagy viták.
Abban minden ellentét ellenére még nagyjából egyetértenek a közgazdászok és a gazdaságpolitikusok, hogy a végcél az, hogy az emberek jobban érezzék magukat. De mi az, amitől jó lenne?
Soha ennyi ígéret nem hangzott el még a pártvezetőtől, mint Nagykanizsán. A részletek ugyan még homályban maradtak, de kiderült, hogyan készülnek a forró őszre Magyar Péterék.
Ha a politikai ellenfelét cigányozva, zsidózva bélyegzi meg valaki, okkal felháborodást vált ki. Ha a fogyatékkal élőkhöz hasonlítja, nincs tiltakozás. Hogy éli meg ezt az, aki tényleg fogyatékkal él?
Az egészségügyi államtitkár anyja egyszer megpofozta Gyurcsányt.
Az atomerőműben súlyos a kár, de sugárveszély egyelőre nincs. Akkor minden rendben? Egyáltalán nem.
