Miért van „két Magyarország”? Mítoszok és magyarázatok – 3. rész
17 perc
2022.04.01. 07:30
Bár a magyar közéletben sokan és sokat beszélnek arról, hogy végre meg kellene haladni a végletes politikai megosztottságot, ám annak okait igazából még nem tárták fel. A Méltányosság Politikaelemző Központ elemzői háromrészes írásukban erre vállalkoznak. Cáfolni kívánják azt a mítoszt, hogy polarizáció csak 2010 óta van, azt, hogy a polarizációt a Fidesz jobbratolódása és a populizmus erősödése váltotta ki, valamint, hogy a polarizáció kizárólag kortárs jelenség lenne, s ne kapcsolódna ezer szálon a hazai politikatörténethez. Csizmadia Ervin, Lakatos Júlia, Novák Zoltán és Rajnai Gergely elemzésének harmadik, befejező része.
Harmadik mítosz: a polarizáció kortárs jelenség
A liberális-illiberális megosztottság a hazai polarizáció fejlődésének csak az utolsó stációja, egy olyan pont, ahol a nemzetközi tendenciák összekapcsolódtak a magyar folyamatokkal. E megosztottság az utóbbi évtizedben került előtérbe, ellenben a polarizációnak létezik egy történeti dimenziója is, valamint jóval összetettebb konstrukció, melynek három egymásra épülő szintje van (a kulturális polarizáció, az identitáspolarizáció, és a rendszerpolarizáció), ezeket az alábbi ábrán egy fametafora segítségével illusztráltuk.
Tehát ennek a konstrukciónak a „koronája” az a megosztottság-képlet (rendszerpolarizáció), melynek az előző részben kifejtett folyamat (demokrácia-liberalizmus egyensúly megbomlása) a katalizátora. A rendszerpolarizációt megelőzte két másik lépcsőfok: a kulturális és az identitáspolarizáció. Nézzük akkor tételesen, milyen is ennek a három jelenség-rétegnek a mintázata és a dinamikája.
Kulturális polarizáció
Magyarország kulturális megosztottságának évszázados múltja van, és ezen a sorsfordító rendszerváltások sem változtattak érdemben, mindössze a mintázatát és kontextusát rajzolták át. Vegyük alapul a 20. század első felének polarizációs képletét, melyre gyakran aggatják – kissé elnagyoltan – a népi-urbánus ellentét címkéjét. Ez is egy termékeny megközelítés, de mi ezúttal a keresztény-konzervatív és a polgári-progresszív oldal között húzódó törésvonalat emelnénk ki, melynek lényegében ekkor is, mint már oly sokszor a Nyugathoz fűződő viszony adta meg a mélységét.
A centrum-periféria viszonyrendszer által felrajzolt koordinátarendszerben máshol látták az ország pozícióját, másfajta haladási irányt, és eltérő fejlődési móduszt tartottak kívánatosnak. A Nyugattól való lemaradásból fakadó frusztrációra adott válaszreakciók különböztetik meg a két oldal jövőképét. A keresztény-konzervatív oldal abban látta lemaradás lényegét, hogy a nemzeti öntudat nincs azon a szinten, mint a nyugati országokban, és bármilyen haladást csak abban az esetben képes elfogadni, ha az erősíti a nemzeti büszkeséget. Eltántoríthatatlanul hitt abban, hogy létezik egy magyar út, és intellektuális erőfeszítéseinek jelentős hányada arra irányul, hogy ezt az utat megtalálja, kidolgozza, megmutassa.