Hegedűs Dániel: Orbán, a magyar Napóleon – a magyar kül- és uniós politika sodródása

Orbán Viktor 2010-es hatalomra kerülése óta sikerrel állította a magyar kül- és európai uniós politikáját a rezsim szolgálatába. A diplomáciai eszközeivel korábban elképzelhetetlen mértékben tágította saját mozgásterét. Sikerrel biztosította egészen 2021-ig az Európai Unió pénzügyi forrásaihoz való zavartalan hozzáférést és hárította el a legtöbb uniós kezdeményezést, ami negatív következményekkel fenyegette a magyar kormányt a demokratikus politikai intézményrendszer folyamatos, feltartóztathatatlan leépítése miatt.

Ez a váratlan és sok szempontból nehezen magyarázható siker – viszonylag egyedülállónak tekinthető, hogy egy autokratizálódó kisállam éveken keresztül visszatérően és sikeresen túszul ejthesse a világ legnagyobb gazdasági és politikai integrációját – két alapvető szekértábor kialakulásához vezetett az elmúlt 12 év során a magyar kül- és EU-politikát kritikai igénnyel elemzők és magyarázók körében.

Az első szellemi szekértáborba azon elemzők és kommentátorok tartoztak és tartoznak, akik az Orbán-kormány egyes, közös uniós álláspontot semmibe vevő vagy a demokratikus értékeket lábbal tipró intézkedései után mindig az elvileg lehetséges maximális uniós válaszlépés vagy szankció lehetőségét vizsgálják. Ők azok, akik – egyébként teljes joggal – anomáliaként tekintenek az Orbán-rezsim létezésére a nyugati szövetségi rendszeren és az Európai Unión belül.

Ők az „adventisták”, akik a külső megváltás lehetőségében hittek és hisznek.

E megváltás lehetőségét látják minden konfliktusos magyar külpolitikai lépésben. És ők azok, akik az elmúlt 12 évben folyamatosan csalatkoztak, hiszen a remélt uniós válaszlépések rendre elmaradtak, vagy ha be is következtek, hatásukban érdemben alig voltak képesek fékezni az Orbán-rezsim bel- és külpolitikai térnyerését. A demokratikus ellenzék köreiben növekvő euroszkeptikus tábort jórészt kiábrándult adventisták alkotják.

A másik szellemi szekértábor tagjaira vagy őszintén mély benyomást tesz a magyar kormány politikai sikertörténete az EU-ban, vagy pedig az uniós válaszlépések hiánya vagy gyengesége kiváltotta kognitív disszonanciával küzdenek lelkükben. Ők azok, akik számára az egyetlen valódi cselekvő az Európai Unióban Orbán Viktor, akik számára a magyar kormány uniós ténykedése a megtestesült nagypolitikai Ludas Matyi-történet.

Ők a „Stockholm-szindrómások”.

Ők azok, akik az adventisták idealista-értékalapú megközelítését elvetve realistának képzelik magukat, a magyar kormányt egy tisztán érdekvezérelt hiperrealista politikai cselekvőnek látják, miközben rajongásba forduló Orbán-fókuszuk miatt rég elvesztették már a realista kapcsolódást az európai politika valódi folyamataihoz.

A magyar EU-politika realista elemzésére egyik szekértábor uralkodó attitűdjei sem alkalmasak.