A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
„Soha nem néztem még ennyire közelről a pokolba” – mondta Werner Herzog, amikor megnézte a Modellek című dokumentumfilmet, egy végtelenül lehangoló tudósítást három szőke, modellnek készülő lány történetén keresztül arról, hogyan épül fel és rombolja le magát a magamutogatás kulisszája. A német rendezőt hasonló érzések ejtették rabul, amikor a Kánikulát látta, képtelen volt elengedni a film erős jeleneteit.
Herzog mondhatta volna még többször is ugyanezt, mert Ulrich Seidl osztrák rendező filmjei a beteljesületlen érzésekről szólnak a szociális értelemben problematikus emberek benépesítette világban. Sokan vannak ők, sőt ők vannak a legtöbben. Általában iskolázatlanok, nincsenek kapcsolataik, vagy ha vannak, tökéletesen kiszolgáltatottak benne, rosszul öltözöttek, alulinformáltak, alkoholisták vagy más függőségeik szövődményeinek betegei, de még, vagy már nem orvosi esetek. A vágyaikon kívül szinte semmit sem uralnak, megtakarított vagy előlegként felvett pénzük alkalmi kielégülésre elég.
A 69 éves osztrák rendező nem a gemütlich Ausztriát mutatja meg.
Katolikus családban nőtt fel, a szülei nem értettek egyet azzal, ha valakinek az az ambíciója, hogy elmerüljön a művészetekben. Mielőtt elvégezte a filmfőiskolát, volt futár, házaló, benzinkutas, máskor gyógyszergyárak kísérleti termékeinek teszteléséért kapott pénzből élt. Tisztában van azzal, miről, kinek a szemszögéből és hogyan beszél, ha éppen forgat. A legújabb, a hazai mozikban múlt hét óta látható Rimini főszereplője, Ritchie Bravo egyenesen egy korábbi filmjéből, A remény paradicsomából érkezett.
