A káosz és a kiszámíthatatlanság az úr a magyar felsőoktatásban

Az, hogy a második Orbán-kormány 2010-es beiktatásakor még nem volt kész felsőoktatási stratégiája, még csak elmulasztott házi feladatnak tűnt. Ám az, hogy azóta is csak kapkodnak e terület vezetői, már inkább vétkes mulasztás.

Volt már próbálkozás arra, hogy alacsonyan, majd arra is, hogy magasan húzzák meg a ponthatárokat. Előírták az emelt szintű érettségit, majd a nyelvvizsgát is a felvételi feltételeként, de ez utóbbit a bevezetése előtti utolsó pillanatban elengedték, az előbbit pedig a tervek szerint legkésőbb 2024-ben visszavonják. Egy időben hadjáratot folytattak a romkocsmák félhomályában merengő bölcsészek ellen, majd egyes szakokhoz olyan magas minimumpontszámot rendeltek, hogy az intézmények ne tudjanak azokra államilag támogatott hallgatót felvenni.

Pár évvel később aztán belátták, hogy ez sem járható út, ezért újra lejjebb vitték e szakok bekerülési ponthatárát, viszont elkezdtek játszani a kapacitásszámokkal. Megállapították például, hogy ELTE Állam- és Jogtudományi Kara nem képes évente nyolcvannál több államilag támogatott jogászhallgatót felvenni, ezért ők kénytelenek voltak hallgatóik többségét költségtérítéses formában képezni. Végül jött az egyetemek magánalapítványok kezébe adása, majd ezek finanszírozásának teljes újrarendezése.

Modellváltás, avagy az év, amikor a NER bebetonozta magát a felsőoktatásba

Távlatos hatalmi pozícióit erősítette azzal az Orbán-rendszer, hogy magánkézbe, a maga kezébe szervezte ki a magyar felsőoktatást. Az egyetemeket felügyelő alapítványok komoly vagyont is kaptak az államtól.