HVG: Kezdjük kivételesen a végével, a köszönetnyilvánítással. „Az író hálásan köszöni hazájának és hazája állampolgárainak, hogy segítették és támogatták a könyv megírásában.”
Darvasi László: Ez egy ironikus gesztus. Amikor az új könyv testvére, az Isten. Haza. Csal. megjelent, a szomszédom megállított, hogy miért írok ilyen csúnya történeteket. Ő persze szebb világban szeretne élni, de ha már mégis ilyen pocsék az életünk, akkor legalább hadd olvasson szebb dolgokról. Igen, ő az olvasó, akinek a vágyaival sajnos egy novella nem törődhet, bár róla is szól. Tisztelem az álmait, de az élete jobban érdekel.
HVG: Akkor is áll ez a köszönet, ha az ország didaktikus?
D. L.: Szisztematikusan propagandaországgá lettünk, ahol kényelmes irodákban, vasalt öltönyökben és elegáns kiskosztümökben találják ki az ellenségképeket, és nap mint nap sulykolják. A gépezet kialakítása és működtetése történelmi bűn, természetes, hogy az emberek több színt és naposabb életeket szeretnének élni és láttatni. Íróként nem tehetem meg, hogy ne vegyem észre a drámát. Azt pedig nem az óriásplakáton látom, és nem is a bécsi török negyedben.
HVG: „Az ember mások történeteivel foglalkozik, azokat jegyzi le, azokat fogalmazza, miközben csak magáról akar beszélni” – írja kötetének egyik történetében. Ez tekinthető ars poeticának is?
