Vakhitű Sztálin-ódás vagy gúnyolódó poéta volt Zelk Zoltán? Eddig ismeretlen verse segít eldönteni

„...nem hál velem / többé egy ágyban a rima, / a mosolyát cserélgető, elv-riszáló politika” – foglalta versbe élete nagy költői és emberi tanulságát Zelk Zoltán még az 1956-os forradalmat megelőző napokban az Irodalmi Újságban. Nem kétséges, az akkor 50 éves poétának volt miért szégyenkeznie: 1949-ben ő írta A hűség és a hála éneke címmel a „leghatásosabb” ódát Sztálin 70. születésnapjára. Lelkesedéséből – nem mellesleg: remek verselési tehetségéből – még a szovjet diktátor legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás és rendszere magasztalására is futotta. „Rémisztő énjének” néhány esztendejével szembenézve Zelk 1953-tól azokkal tartott, akik egzisztenciájukat és személyi szabadságukat is kockáztatva igyekeztek – a költőtárs Benjámin László jelszóvá lett soraival – „jóvátenni a jóvátehetetlent”.

„Kijózanodását” követően nemigen akadt olyan irodalmi és/vagy politikai akció, amelyben Zelk ne vett volna részt.