A legelső budapesti otthonom egy régi munkásőrlaktanyából kialakított kollégium volt a Rákos-patak festői szépségűnek akkoriban aligha mondható Duna-torkolatánál, több mint egy évtizede. Ha kiléptem az épületből a Vizafogó utcára, jobbra a Láng Gépgyár enyésző maradványépületei, balra a Fővárosi Csatornázási Művek szennyvíztelepe fogadott, velem szemben az egykori csavargyár omladozott, és kis túlzással a lábam alatt érezhettem egy a semmiből a semmibe tartó, de a patakon átvezető sínpárt.
Akkoriban ennek a környezetnek nem sok jelentőséget tulajdonítottam. Persze, nem volt ez egy presztízskörnyék, de a metró jobb napokon 25 perc alatt bevitt az egyetemre, a kolibulik hangerejére visszagondolva pedig még most is kifejezetten szerencsés fekvésűnek tűnik egy ilyen gyéren lakott rész, szóval szerettem. Az a furcsa, már-már szimbolikusnak ható vakvágány ellenben egy picit mindig izgatta a fantáziámat.

Az egykori Vizafogó vasútvonal vakvágányai a patak előtt véget érnek
Reviczky Zsolt
Mégis csak évekkel az elköltözésem után tudtam meg, hogy ez annak a Vizafogó vasútvonalnak volt az egyik ága, amelynek zakatolása, felfutása majd lassú elbontása alapjaiban formálta a városrész egészét. Bár ma már alig-alig lehet a konkrét nyomára bukkanni, egyet azért most megmutatunk ebből. Sőt, azt is megpróbálom elmesélni, miért gondolom úgy, hogy ha jobban megnézzük a Vizafogót, valahogy ott is kilátszhatnak a letűnt vasútvonal egykori vágányai, ahol már nincsenek is ott.
Hogy ezt megértsük, érdemes egy történelmi gyorstalpalóval kezdeni.