Mahler korszakos V. szimfóniáját nem megérteni, hanem érezni kell

A világmindenséget és világmegváltást megfogni próbáló és önmagát folytonosan kereső Gustav Mahler zeneszerző életről és halálról szóló művei megint aktuálisak. VII. szimfóniáját nemrégiben a Bécsi Filharmonikusok adták elő a Müpában, pár nappal később a Budapesti Fesztiválzenekar a IX.-et játszotta, a mozikban pedig most látható a világhírű, képzeletbeli karmesternő, Lydia Tár tündöklését és bukását az V. szimfónián keresztül bemutató Tár című film.

Az év legjobb filmje vagy nagy csalódás az Oscar nagy esélyese?

Hat Oscar-jelöléséből meglepő lenne, ha legalább Cate Blanchett ne kapná meg a legjobb női főszereplő díját, de a Tár című, különleges filmnek a legjobb film díjára is van esélye. Szinte mindenki imádja, de van ellenvélemény is: duplakritika.

Az V. szimfóniát hallgatva érthetővé válik, hogy a zenemű mennyire időszerű. Tragédia! Gyász! Győzelem! Mahler épp azokat a gondolatokat, vágyakat és keserű felismeréseket mutatja fel, amelyeket manapság is átélünk vagy el akarunk felejteni.

Az érzelmekben mindig is túlburjánzó Mahlert körülrajongták a fantomok. Hajlama volt a skizofréniára, a mániás depresszióra. A korszak két pszichiátere közül Carl Jung ilyen páciensről csak álmodhatott, Sigmund Freud viszont kierőszakolta, hogy találkozzon a zeneszerzővel, kibeszéljék a mentális zavarokat, és diagnózist állítsanak fel.