Tóta W.: 1956, te vörös csillag!

Magyarország lájkolja Oroszországot. Szinte mindennap bejelöl egy fotót, egy közleményt, legalább egy üres atomfenyegetést, megosztja a saját oldalain, esetleg elismerő szavakat fűz hozzá. Mindenki tudja, mit jelent az ilyen kitartó lájkolgatás. Aki csíkra lép, az szerelmes!

Annak a közönségnek, amely a tévé előtt kézzel és örömmel eszi a rántott tehéntrágyát, már egy évtizede épül a vidám mese. A jóságos és igazságos Oroszország anyácskáról és ugyanilyen elnökéről, aki szőrén üli meg a tigrist, és nem vitázik, hanem odacsap.

Oroszország a normalitás bástyája ebben az elbuzult világban, ráadásul a kereszténykonzervatív értékeknek roppant, lebírhatatlan erejével ad nyomatékot.

Együtt dübörgünk, ők legyőzhetetlenek, tehát minket se gyűrhet le senki. Hacsak nem Oroszország. Ahogy szokta.

A művelt, késsel-villával evő, illetve lengyel és nyugati közvélemény előtt ilyet nem mondunk. Nekik azt adjuk elő, hogy mi se komáljuk, amit az oroszok művelnek, de harapófogóban van a tökünk, gáz meg olaj, érted, haver. Ezt természetesen nem hiszik el nekünk, hiszen emiatt nem kéne nyílt színen kényeztetni őket, de azt letagadjuk. Nem mi voltunk, hanem a sajtó. Az meg független!

Tóta W.: Oroszország, a kitalált középkor

Az egyszeri jobber számára idill az elképzelt Oroszország rendnek tűnő berendezkedése, ahogyan az elképzelt, ispános, vármegyés magyar középkor is. Persze nem alattvalóként vágyik vissza sem ide, sem oda. És nem is olvas semmit, ami ebből a virtuális valóságból kizökkentené. Csak felébredni ne kelljen. Vélemény.