Az angol zenekart az 50 éve megjelent magnum opusa az ismertségből a halhatatlanságig repítette. Klasszikus albumán nem fog az idő, és változatlanul élteti a gyűjtőszenvedély.
Harag. Kapzsiság. Paranoia. Törékenység. Határidők szorításában. A rutin uralma. A repülőgép-utazással járó stressz. A pénz csábítása. Félelem a haláltól. Mentális instabilitás. Szerencse. Káosz. A konyhaasztalon heverő cetlikre írt szavakat sokféleképpen lehet egymáshoz illeszteni, de a kortárs zene klasszis előadói közül egyedül a Pink Floydnak sikerült tartós népszerűséget hozó rendszerbe foglalni: az 50 éve, 1973. március első napján megjelent The Dark Side of the Moon fennkölt elmélkedés az életről, a halálról, az őrületről – egy prizma fénytörésében.
Az albumra került dalok többségét a zenekar 1970 óta formálgatta, koncerteken játszotta, majd a stúdióban tovább dolgozott rajtuk. A négy, önmaga körül keringő bolygó különös együttállása földi viszonyok között jött létre. Valamennyien ugyanazt gondolták a zenéről, csak máshogy fejezték ki magukat. A gitáros David Gilmour szerint a zene adja azt a hangulatot, hogy az életedet élményként éld át. A basszusgitáros Roger Waters a Pink Floydot teljes káosznak tartotta, de kooperatív káosznak, a billentyűs Rick Wright a környezeti zajok szintetizálójaként definiálta, Nick Mason dobos a zenéjüket a hangjegyek közötti térben helyezte el.
Azokat, akik csak a Stranger Thingsből ismerik, összezavarná, hogy miket művelt a karrierje kezdetén Paul Reiser. Korábbi rajongóit például azzal lepte meg, hogy feltűnt az Aliens gonoszaként. A veterán komikussal pályafutása cikkcakkjairól, Jerry Seinfeldről, Lisa Kudrow-ról és Eddie Murphyről is beszélgettünk. És arról is, miért tartotta hülyeségnek a Jóbarátokat.
A Tisza Párt elnöke legújabb bejegyzésében kifejezetten a fideszeseket szólította meg.
Ez az a fegyver, amely alkalmas lehet Irán nukleáris létesítményeinek megtámadására.
