Karsai Dániel: „Ha már az iskolában is azt tanították, hogy itt élned, halnod kell, akkor engedjék meg, hogy ezt méltósággal megtegyem”
Karsai Dániel ügyvédnél tavaly augusztusban diagnosztizáltak ALS betegséget. A nemrég még túrázó, sportoló alkotmányjogász ma is aktív életet él, legfeljebb „két percbe telik, hogy felálljon a fotelből", és kerekesszékben megy koncertre. Azt reméli, hogy Strasbourgban, ahova azért fordult, hogy „az értelmetlen szenvedés helyett méltósággal” fejezhesse be életét, személyesen is felszólalhat majd. A hvg360-nak adott interjúban arról is beszélt, hogyan élte át a diagnózis utáni hónapokat, miért nem akar külföldre menni, és miért fontos az akasztófahumor.
hvg360: Egy hét sem telt el, hogy a nyilvánosság előtt vállalta, ALS betegségben szenved és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul, hogy „az értelmetlen szenvedés helyett méltósággal” fejezhesse be életét. Érkezett olyan reakció, ami Önt is meglepte?
Karsai Dániel: Kizárólag pozitív meglepetésről tudok beszélni. Nagyon sok olyan ismerős írt, akikkel akár hosszú évek óta nem beszéltem, sőt vadidegenek is kerestek. Teljesen komolyan mondom, egyetlen negatív, támadó üzenettel sem találkoztam. Mélyen vallásos emberek is írtak, megdöbbentek, az együttérzésüket, sőt reményüket fejezték ki, hogy megtalálom az utat Istenhez, majd ők is kitartást és sok erőt kívántak.
hvg360: Szavaiból úgy tűnik, mintha meglepte volna, hogy ekkora az érdeklődés.
K.D.: Gondoltam, hogy érdekli az embereket a téma, de hogy ennyire, azt talán nem. Az elmúlásról, a súlyos betegségekről, nem szoktunk annyit beszélni. A tabusítás talán nem jó szó, inkább félünk a témától, pedig ez az ügy Magyarországon 9,6 millió, a világon pedig 8 milliárd embert érint. Adja az ég, hogy a többségük ne súlyos betegség végén távozzon, de a lehetőséget sajnos senkinél nem lehet kizárni.
hvg360: Személyesen mennyire volt megterhelő a nyilvánosság elé állni az állapotával? Egyáltalán mikor és miért döntött így?K.D.: Ez egy hosszú folyamat volt, ami elméleti lehetőségként először tavaly augusztusban, a diagnózis felállításakor merült fel bennem. De először magammal kellett valahogy rendbe jönnöm, így igazából idén tavasszal kezdett jobban formát önteni az ötlet. A strasbourgi beadványt augusztus közepén adtam be, ekkor már a fejemben volt, hogy a nyilvánosság elé állok. Meg egyébként is, mivel a munkám miatt egy sokkal szűkebb körben volt egy bizonyos fokú ismertségem, reális esély volt rá, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül.
Az, hogy én beteg vagyok, önmagában a családom, szeretteim, barátaim dolga, de az, hogy a strasbourgi bíróság sürgősséget adott, kommunikálta az ügyemet a kormány felé, illetve tárgyalást is kitűzött, megadta az apropót a posztnak, ezzel együtt annak, hogy meginduljon róla a társadalmi párbeszéd.