Révész Sándor: Ne legyünk büszkék Karikó Katalinra!
De nemcsak az a kérdés, hogy legyen-e büszke az ország, a nemzet ebben a konkrét esetben, hanem az, hogy legyen-e bárkire, bármikor, bármely ország és nemzet egyáltalán. Nos, ne legyen! Vélemény. (A cikk október közepén, a Nobel-díj odaítélése után született. A díjat vasárnap adják át, ennek apropóján közöljük újra.)
„Ha a Föld Isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta!”
— Petőfi Sándor 177 évvel ezelőtt írta le A magyar nemzet című versében ezeket a sorokat, melyeket azóta is értelmétől megfosztva, funkcióját az ellentétébe fordítva használnak. A hamisítás nyomban a vers megjelenése után elkezdődött. „'Ha a Föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta!', mondja Petőfi. S ezen drasticus hasonlatban ki van fejezve a magyar ember ajkának legkedvesebb vallomása. Extra Hungáriám non est vita! — kiáltának fel apáink, midőn el akarák egymással hitetni, hogy csakugyan hisznek valamit. Hitték is mindnyájan, örege apraja, ifja véne — mind halálig. Mi, gyermekei a mai kornak, kik a latinság Hungáriájából, mintegy második Ázsiából, végre nagy nehezen kiköltözénk, sokat máskép gondolunk s mondunk, mint tevé a hajdankor; abban azonban tökéletesen egyetértünk ma is mindnyájan, hogy gyönyörű ország s derék egy nemzet vagyunk.” (Pesti Hírlap, 1847. mjus 16.)
170 évvel később egy kormánypárti politikus még egy kicsit tovább is idézte a verset: „Petőfit idézve köszöntőjében Horváth István miniszteri biztos, országgyűlési képviselő azzal kezdte beszédét: 'Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító', majd hozzátette, szívünkből szólnak a költő sorai, de hogy ez a jövőben is így is maradjon, szükség van a jövendő nemzedékek szorgalmára és tudására.” (Tolnai Népújság, 2016. április 16.)