Senki sem túl kicsi ahhoz, hogy kérdőre vonja az államot
Nagyítóval kellett keresni az idén azokat az ügyeket, amelyek ha megrengetni nem is tudták, de legalább magyarázkodásra, kisebb irányváltásokra kényszerítették a hatalmat. Közös bennük, hogy a biztató kezdeményezések motorjai mindig civilek voltak.
Az idén is folytatódott a politika évtizedes központosítása. A kormány – a Fidesz csökkenő támogatottsága ellenére – az ország jövőjére nézve kritikus fontosságú döntéseket hozott meg a Vodafone- és a reptérvásárlástól kezdve a státusztörvényen át a Nyugatról való teljes leszakadásig. Eközben a nemzeti konzultációnak hazudott propagandatermékkel próbálták palástolni, hogy a „közszolgák” fentről lefelé építik az országot.
Igaz, nem tett másképp az ellenzék sem: a rendszerellenes politikacsinálást sem a lentről felfelé szerveződő ellenállás határozta meg, hanem a pártvezetők hatalmi harcai és a politikai kínálat önkényes alakítása.
Az ellenzéki választók semmilyen ráhatással nem voltak arra, hogy az általuk megválasztott pártok hogyan képviseljék őket, miután a parlament intézménye és a rendeleti kormányzás árnyékában egyébként is csak díszletként funkcionáló pártpolitika végleg az erős idegzetűek hobbijává fokozódott le. Ez a dinamika fontos összetevője a NER-nek.
Míg a propagandagépezet abba a hitbe ringatja a fogyasztóit, hogy nyugodt szívvel delegálhatják Orbán Viktornak a hatalmat, hiszen az ő érdekeiket fogja képviselni, addig az ellenzékieket elbátortalanítja a rezsim vasökle és politikusaik hiteltelensége.