Németh András: A soknál is több, azaz két foci-Waterloo egészen közelről

Egészen kiskoromtól elkísér a labdarúgás, első meccsélményem – amely máig a Megyeri úthoz köt – az akkor még Dózsaként ismert Újpest 1969-es 2:0-s győzelme volt a Partizan Beograd ellen. Tetszett a lilák meze, jó volt a hangulat, s ezért – honvédos apám legnagyobb bánatára – a lila-fehérek mellett köteleztem el magam.

Általános és középiskolás koromban rendszeresen jártam a Megyeri útra, s őszintén meg kell vallanom, a válogatott mérkőzések sohasem hoztak lázba annyira, mint az, amikor a lilák játszottak.

Pár kivétel azért akadt, ám ezek leginkább rémálomként rögződtek az emlékezetemben. Hogy miért? Valószínűleg elég annyit mondanom, hogy Irapuato, azaz a 6:0-s szovjet–magyar meccs. Ezt sikerült a Szovjetunióban, Moszkvában, orosz környezetben, egy egyetemi kollégiumban átélnem, ráadásul úgy, hogy a meccs előtti hetekben mi, magyarok éreztük nyeregben magunkat, s a helyiek – akik már akkor sem mentek a szomszédba a kisebb országok lenézéséért – voltak azok, akik attól tartottak, hogy a nagy szovjet válogatott rendes zakót kap az akkor igencsak esélyesnek tűnő magyaroktól.