Gyermekkori traumákról és a szabadságról – 1. rész: A fájdalmunk a kapu a gyógyuláshoz
11 perc
2024.04.27. 15:30
Korai tapasztalataink mindannyiunkra hatással vannak. Sokunk esetében a gyermekkori traumák tönkreteszik a felnőttet, akivé válunk: megakadályozzák, hogy megéljük a valódi érzéseinket, vagy hogy hosszan tartó, egészséges kapcsolatokat alakítsunk ki. Alex Howard terapeuta szerint a gyermekkori trauma egész életünkben fogva tarthat, ha nem nézünk szembe vele. Bár a múlt eseményeit nem változtathatjuk meg, azt azonban igen, hogyan befolyásolják tapasztalatainkat és döntéseinket a jelenlegi életünkben. A Nem a te hibád segít megérteni a minket ért trauma hatásait, biztonságos határokat húzni, és kapcsolódni az érzéseinkhez, hogy teljes életet élhessünk. A HVG Könyvek gondozásában megjelent kiadványból több részt is közlünk a következőkben.
Fagyos, hideg hajnal volt Dél-Walesben: utolsó napja az egyhetes elvonulásnak, amelyen részt vettem. Évente többször is megtettem ezt, hogy jobban megismerjem önmagam. Sikeres terapeutaként a komfortzónámban kellett volna lennem, és élveznem ezt az alkalmat, a valóságban azonban az egész maga volt a pokol számomra.
Nem tudtam aludni, és muszáj volt átmozgatnom magam, úgyhogy úgy döntöttem, sétálok egyet, hátha kiszellőzik tőle a fejem. A csend szinte tapintható volt, ahogy kisurrantam a hátsó ajtón, és követtem az épület mögötti erdőbe vezető egyik ösvényt. Megszaporáztam lépteimet, hogy ne fázzak, az eszem pedig az előző nap hallottakon járt.
Az elvonulás tárgyát ezúttal az képezte, hogyan nyíljunk meg feldolgozatlan érzelmeinknek, és hogyan váljunk képessé arra, hogy megérezzük és meggyógyítsuk őket. Az ötlet egyszerűnek hangzott, de számomra a halálnál is rosszabbnak tűnt. Hét évvel korábban már részt vettem ugyanezen az elvonuláson, de félidőben, egy előadás kellős közepén felálltam és eljöttem, meggyőzve magamat, hogy ez nem nekem való.
Érzelmeim ezúttal sem jelentettek biztonságos helyet, ellenkezőleg: kezdtem rájönni, hogy tudattalanul is úgy alakítottam az életemet, hogy elkerülhessem őket. Csakhogy ez egyre nehezebben ment.
A trauma hatásait meggyógyító utazásom
Az elvonulás előtti másfél évben kimerítő pánikrohamokat éltem át, amelyek szinte felemésztették az életemet. Nappalaimat a szorongás és a félelem közötti vesszőfutással töltöttem, de mindez semmiség volt az éjszakákhoz képest, amikor úgy kellett szembenéznem a rettegéssel, hogy semmi nem terelte el a figyelmemet – egy alkalommal még egy egészségtelen párkapcsolatba is belementem, hogy ne kelljen egyedül töltenem az éjszakákat. Mindig is büszke voltam a függetlenségemre, így a helyzet csak még mélyebbre taszított a reménytelenségbe.
Az időzítés nem is lehetett volna rettenetesebb. Huszonhat éves koromra sok mindent elértem már: tinédzserként megharcoltam hét évig tartó küzdelmemet a krónikus fáradtság szindrómával, meggyógyultam, és alapítottam egy olyan klinikát, amilyenre magam is vágytam, amikor beteg voltam: olyan helyet, amely a krónikus fáradtsággal kapcsolatos kórképekre szakosodott.
Az Optimum Health Clinic (OHC, Optimális Egészség Klinika) London felkapott részén, a Harley Streeten működött, és innovatív, kiváló munkája révén nagy elismerést vívott ki. Én keresett előadó lettem, és a BBC tévésorozatot ajánlott nekem, amelynek címe ironikus módon Panic Room (Pánikszoba) volt. A felszínen az életem csupa fény és csillogás volt, sportautót vezettem, egy elegáns, panorámás londoni lakásban laktam. Ahhoz képest, hogy iskolás éveimben kíméletlenül csúfoltak és bántottak, most olyan nőkkel randiztam, akikről korábban legfeljebb álmodoztam.
Mire azonban sor került a második elvonulásomra, már otthagytam a sorozatot, kiköltöztem a lakásomból, eladtam a kocsimat, és úgy éltem, mint egy remete, puszta túlélő üzemmódban. Ha csak egy kis esély is volt rá, hogy az elvonulás segít rajtam, maradnom kellett. Vagy továbbra is az állandó félelem és szorongás állapotában létezem, vagy végre szembenézek az érzelmeimmel. Mindkét opció lehetetlennek tűnt, de tudtam, hogy muszáj tennem valamit.