Az 1606-ban véget ért 15 éves háború után, legalábbis ami a Habsburg-török viszonylatot illeti, egy hosszú, hivatalosan békés időszak következett, ám a XVII. század 60-as éveire ismét kiújultak a harcok, amik szépen lassan, 1663-ra nyílt háborúvá terebélyesedtek a két nagyhatalom között.
Az 1664 augusztusában a Rába partján, Szentgotthárd és Nagyfalu között kivívott keresztény győzelem után egy pillanatra az is hihetővé vált sokak számára, hogy eljött az ideje a hódoltsági területek felszabadításának és a három részre szakadt Magyarország egyesítésének. Nagyobbat nem is tévedhettek volna. A magyarországi hadszíntéren addig példátlan győzelmet (a korábbi két, igazán nagy, nyílt mezei csatában, 1526-ban Mohácsnál és 1596-ban Mezőkeresztesnél a törökök győztek) a bécsi udvar időnyerésre használta fel és napokkal később megkötötte a Porta képviselőivel a vasvári békének nevezett szerződést, ami formailag egy 20 évre szóló fegyverszünet volt.
Ezt a korszak magyar főnemeseinek egy igen jelentős része a bécsi udvar árulásaként értelmezte és a magyar történetírásban is a leggyakrabban a szégyenteljes jelzővel szerepel együtt a vasvári béke. Ugyanakkor Lipót császárt nem a magyarokkal való kiszúrás szándéka mozgatta, egyszerűen annyi történt, hogy időközben ismét elkezdett feszültté válni a viszony a Francia Királyság és a Német-Római Császárság között, így Lipót nem köthette le magát egy hosszadalmas háborúval keleten, amikor bármelyik pillanatban szüksége támadhatott az itt harcoló csapatokra egy franciák elleni háborúban.

Ez a kényszer vezetett oda, hogy Vasváron, a papíron vesztes Köprülü Ahmed nagyvezír olyan megállapodást köthetett a bécsi udvar képviselőivel, mintha csak ő győzött volna Szentgotthárdnál és nem a keresztény hadak.