Kemény Lili: Ha valaki azt képzeli, hogy az az én hátam, és ott az ondó, ahhoz nekem semmi közöm

hvg.hu: Első regényed nagylélegzetű, kitárulkozó, provokatív mű, benne sok, „nem annyira higiénikus” szexszel, drogos kalandokkal, a korábbi műveidből vett, beékelt szövegtöredékekkel, az SZFE működését illető kritikával. Tapasztalataink szerint erősen megosztja a közönséget a könyved. Számítottál erre?

Kemény Lili: Benne volt a pakliban. Például sokat hallom, hogy kegyetlen a könyv, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy formatív éveimben kezembe került Pierre Bourdieu strukturalista szociológus A distinkció című traktátusa az ízlésről, és fájt, de megemésztettem. Bourdieu szerint az ízlés, amiről mi, boldog középosztálybeliek úgy szoktuk tartani, hogy a legsajátabb részünk, és hogy ez tesz minket egyedivé, előre programozott. Mondjuk, hogy milyen zenekarokat szeretek, azt mutatja meg, kiktől, milyen csoporttól akarom elhatárolni magam. Az összes választásom arról árulkodik, kit akarok lenyomni. Amikor az ember szembesül vele, hogy az ízlése megmagyarázható, az mély sebet ejt rajta. A többség idővel átesik ezen a megfosztatáson, de aki éppen az én könyvemen keresztül találkozik vele, érezheti úgy, hogy ez egy brutálisan kíméletlen szöveg. Mintha megtámadná őt legbelül. Ismerem ezt az érzést, csak nem a saját könyvem váltotta ki belőlem, hanem 10 éve Bourdieu.

hvg.hu: Miért írtad meg a Nemet? Mit akartál kiadni magadból, mi volt a célod vele?

K. L. : Nem kiadni magamból, hanem összegezni. Szerintem az önértelmező írásnál az a tét, hogy az ember rá tud-e csatlakozni valami személytelen flow-ra, ami nagyobb nála. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajló 2020-as események leírása miatt lehet a könyvemet kampuszregényként olvasni, de fordított karrierregény is, ami onnan indul, hogy hősünk már eleve bent van ebben a szépséges Újlipótban, egy értelmiségi burokban, majd ráébred, hogy utálja, jobban érdekli mindaz, amit nem ismer. És elindul kifelé. Nem vagyok kalandor típus, inkább befelé szoktam kalandozni, ezért úgy kerültem közelebb a belpesti szigeten kívüli világhoz, hogy olyan emberekével kötöttem össze az életem, akik másból jöttek.

Kemény Lili

Fazekas István

hvg.hu: Érdekes, hogy ezt mondod, mert számunkra a könyv pont, hogy egy nagyon szűk, pesti értelmiségi közegben játszódik. Könnyen lehet, hogy egy szélesebb olvasói körnek semmit nem mond például az, hogy ki az a Zsótér Sándor vagy, hogy hol van az Úri Muri, és mi annak a jelentősége.

K. L. : A vidéki Magyarországról valóban nem sok minden derül ki a könyvemből, ez tény. De jó példa az Úri Muri. Ez több színházközeli szubkultúra törzskocsmája volt a 2010-es évek első felétől a covidig. A kortárs magyar irodalom – elnézést, általánosítok – nem szeret szintetizálni, rendszerallegóriákat alkotni, ugyanakkor a saját zárt, stilizált valóságából kiutaló konkrétumot, aktualitást, még a kortárs nyelvhasználatot is kitettnek és romlékonynak érzékeli. Szemben olyan amerikai szerzőkkel, mint McCarthy, Pynchon, DeLillo, David Foster Wallace. Pynchonnál vagy McCarthynál is játszódnak jelenetek olyan valóságosan létező kaliforniai vagy louisianai csehókban, amiknek a neve nagyjából öt embernek mond valamit. Nincsenek megemelve, stilizálva, önmagukat jelentik. De be vannak kapcsolva rajtuk túlmutató rendszerallegóriákba. Így tekintek az Úri Murira.

hvg.hu: Olyan a könyved, mint a tükörtermek az elvarázsolt kastélyokban. Reflektálsz valamire, mondjuk a társadalmi helyzetedre, és aztán reflektálsz arra, hogy reflektálsz a társadalmi helyzetedre. Mennyire volt skizofrén állapot mindig eggyel kintebbről látni ugyanazt?

K. L. : Ez volt a játék! Motívumokat sokszorosítani. Mondok egy példát. Ki akarsz mondatni valamit a másikkal. Valakinek a szájába akarsz adni valamit. Konkrét szavakat. Ez a motívum megjelenik úgy is, mint a színházi szerző titkos vágya, aki azért ír le bizonyos mondatokat, hogy hallhassa őket a színész szájából, aztán úgy is, hogy a kiskamasz énem szeretné, hogy a neki tetsző fiú kimondja végre a megfelelő szavakat, és beleomolhasson a karjába. Ugyanez felmerül az egyetemfoglalás pillanatában: mit és hogyan kell ahhoz kimondatni az összegyűlt sokasággal, hogy egy egyetem rituálisan el legyen foglalva. Majd aztán horrorisztikus formában köszön vissza, amikor a kényszerbeteg férfi főszereplőnek muszáj kontrollálni, milyen szavakat mondhat ki a másik, és milyeneket nem. A motívumoknak ezt a rendszeres ismétlődését nem is kell feltétlenül észrevenni, hogy olvasás közben tükörlabirintus-érzet keletkezzen.

Fazekas István

hvg.hu: Három és fél éven át fordítottátok Sipos Balázzsal David Foster Wallace kultikus regényét, a Végtelen tréfát. Hatott rád írás közben Wallace, dolgozott benned az amerikai nagyregény?

K. L. : Azt hiszem, ez teljesen elkerülhetetlen volt. Van az a tanmese a Végtelen tréfában, amikor Wallace arról ír, hogy miként kéne gondolkodni az öngyilkosságról. Fölösleges visszatartani valakit, aki épp az égő felhőkarcolóból készül kiugrani. Nem azért ugrik ki, mert épp ehhez szottyant kedve, hanem mert rosszabb volna elégnie. Elsőre banális, elismerem. De igazából azt jelenti, hogy ha meg akarod érteni, mit miért csinál a másik, ne abból indulj ki, hogy miben más ő, mint te. Hogy megőrült. Hanem képzeld el, neked mi kéne ahhoz, hogy ilyet tegyél. Így értheted meg, mennyire fájhat neki, amiben van. Persze írástechnikailag is sokat köszönhetek a Végtelen tréfának, és a szerkezeti hasonlóságokat is hosszan sorolhatnám… de ez az égő felhőkarcolós példázat az életemet határozta meg, amikor tényleg szükség volt rá, hogy megértsem a másik ember számomra beláthatatlan logikáját.

hvg.hu: A könyvben kényszerbetegséggel küzdő, álnéven bemutatott Mikesre célzol? Mert olyan, mintha a Nem valójában az ő elmesélt története lenne. Ezzel az odafordulással próbálod megérteni és megmagyarázni az ő helyzetét. Jól látjuk?

K. L. : Persze, ez Mikes könyve is, és egyúttal itt a válaszom arra, hogy miért gondolom, hogy kilép az én buborékomból. A terjedelem több mint a felében nem rólam van szó, hanem az érdi agglomerációban felnövő Mikesről, aki elvált szülők gyereke, széttetovált, testképzavaros, bizonytalan, drogfüggő férfi. Minden szerelmem az enyémtől erősen eltérő miliőből származott, más társadalmi rétegből. Még Sipos Balázs is, mert az óbudai hegyekben se nagyon más a helyzet, mint az agglomerációban. Mindenhol anyuka viszi autóval a fiát edzésre. Totálisan amerikanizált az élet itt is, ott is.

hvg.hu: Az amerikanizáltság biztos, hogy egy társadalmi réteg sajátja? Nem inkább a 90-es, 00-s éveké, a most a harmincas éveikben járó felnőttek gyerekkora ez?