Majdnem szomjan haltunk, de megmásztuk az Elátkozott Hegyek legmagasabbját – Túra Földes Andrással Albániában

Gondolom, a Kedves Olvasó is tisztában van az összes Albániával kapcsolatos sztereotípiával, miszerint rosszak az utak, azokon kecskenyájak és marcona férfiak, körben pedig lepattantság és szegénység. Magam is tudtam a kötelezőt, amikor megérkeztem Európa legszegényebb országába, hogy egy hetet a vad albán hegyekben töltsek. A képet azonban gyorsan összezavarta, hogy leszálltam a repülőről és körbenéztem.

A főváros, Tirana inkább olyan volt, mint egy mediterrán kisváros a vidám kétezres évek ingatlanboomja idején. A tiszta, fákkal szegélyezett utcákon üzletek és éttermek sorakoztak. Az utakon a Balkánon kötelező Mercedesek mellett Audik, Porschék és Land Roverek tolongtak. Felettünk pedig felhőkarcolók építkezései törtek az ég felé.

Az egyik olyan volt, mintha lazán egymásra helyezett építőkockákból állna, azzal szemben két karcsú torony fonódott egymásba, a főtér mellett pedig izgalmas, tölcsérforma kulturális központon dolgoztak.

Úgy éreztem, mint aki valami távoli vidékre érkezik, amiről urai a legvadabb híreket terjesztették el, csak hogy elriasszák a nemkívánatos felfedezőket.

A várost mégse Barcelonába kevert Londonként képzeljék el, mivel az egészet áthatja az a balkáni könnyedség, aminek mértékét a kávézók sűrűsége jelzi leginkább. Szinte komikus volt, hogy városrésztől függetlenül méterenként követték egymást a teraszok, amelyeken a lakosság ideje jelentős részét töltötte.

A nyitott hangulatot segítette, hogy a sztereotípiákkal szemben rengetegen beszéltek nyelveket, ami végül is érthető, ha tudjuk, hogy az albánok 30 százaléka dolgozik, vagy dolgozott már külföldön.

De talán csak a fővárosra zuhant rá egy Svájc felé tartó pénzszállítórepülő? – állítottam fel gyors munkaelméletet, miközben a hegyek felé utaztam. Az ország északi részén található történelmi városban, Shkodrában azonban szintén prosperitás, felső kategóriás kocsiállomány, és persze sosem látott mennyiségű kávézó fogadott.

Nem értettem a helyzetet, de el kellett altatnom újságírói kíváncsiságom, hogy az amúgy frissen aszfaltozott utakon elinduljak az Albán Alpok belseje felé. Elsődleges célom ugyanis az volt, hogy megnézzem, valóban ez a vidék lesz-e az európai túrázók és hegymászók új paradicsoma. De nem hagyom cserben sem az olvasót, sem a szakmámat: a cikk végére magyarázatot találtam a meglepő fejlődésre.

Mielőtt tehát elmerülnénk az uniós csatlakozás, a progresszív kormány és a szervezett bűnözés szövevényes kapcsolataiba, jöjjön a vad természet.

Földes András

Komoly felfedezők találkozása a bohém utazókkal

Az albán hegyeket mintha direkt a romantikus lelkületű utazók számára alakították volna ki. A túrázók azt suttogták, hogy a táj érintetlen, és elképesztő szép. Felfedezős hangulatomat pedig csak fokozta a vidék hivatalos neve: Elátkozott Hegyek. Nem fake news, nézzék meg a Wikipedián.

A terv az volt, hogy minden veszélyt és bizonytalanságot vállalva, a 19. századi felfedezők bátorságával elverekedjük magunkat az Elátkozott Hegyek egyetlen, sziklamászók által egyszer már meghódított falához, egy 800 méter magas, sík sziklafalhoz, amely a Maja Arapit nevű 2218 méteres csúcs oldalában vezet. A csúcs megmászása gyalogosan, tehát nem a meredek sziklafalon keresztül történik, ami jó apropó a környék felfedezésére. A lendületet kihasználva pedig felkapaszkodunk a hegység legmagasabb csúcsára, a Jezercére is. Úgy terveztük, hogy három napot töltünk a hegyek közt. Mint utóbb kiderült, jobb lett volna néggyel számolni.