A kétezer éves katolikus egyház már működésének első századaiban szembesült az áruló és hitvalló keresztények problémájával, amelyre máig ható érvénnyel választ is adott. A római korban kezdődött vitában végső soron azt kellett tisztázni: az egyház a bűnt el nem követő tiszták egyháza-e, vagy pedig befogadhatja a bűnösöket is. Ez a kérdés pedig azért éleződött ki a 3. század közepén, mert Decius császár egy dekrétumában kötelezővé tette a római isteneknek való áldozat bemutatását. Aki megtagadta, azt akár halálra is ítélhették, aki viszont engedelmeskedett, az igazolást kapott róla.
Számszerűsíteni ma már nem lehet, de sokan vállalták a vértanúságot. Számosan voltak ugyanakkor azok is, köztük papok és püspökök, akik hitüket megtagadva eleget tettek a dekrétumban előírtaknak. A kegyetlen üldözés Decius 251-ben bekövetkező halálával alábbhagyott ugyan, ám rögtön felmerült a kérdés, amely több mint másfél évszázadig megosztotta a keresztény közéletet: mi legyen a hitehagyottakkal, akik közül sokan újra kérték visszavételüket az egyházba.
Rómában annyira kiéleződött e kérdésben az ellentét, hogy Cornelius, majd István pápával szemben ellenpápát is választottak Novatianus személyében azok, akik szerint nincs bűnbocsánat, ezért a bűnbánókat nem lehet visszafogadni az egyházba. Az elbukottak fő védelmezője a kor egyik legnagyobb egyházi tudósa, Cyprianus karthágói püspök volt, akit az észak-afrikai egyház tagjai közül szintén sokan támadtak, amiért a vértanúság vállalása helyett elbújt az üldözés elől. Könyvében amellett emelt szót, hogy a hittagadókat hosszú (akár életük végéig tartó) bűnbánat után vissza lehet fogadni, s ebbéli véleményét osztotta Cornelius pápa is.
