Nagy Gábor: A szimbola összerakása

„Mint aki halkan belelépett / Valamibe… s most tüszköl s fintorog / Mint trombiták és roppant trombonok” – figurázta ki Karinthy Frigyes az Így írtok ti című művében barátját, Kosztolányi Dezsőt, aki az átferdítésében Trombolányi Dezsőként versel A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései című ciklusból.

A XX. század első felének másik humoristazsenijétől, Rejtő Jenőtől tudni, hogy a szimbolista, mint Tintoretto Kázmér – aki Cinquecentóból származik –, a szintén fúvós hangszernek számító szimbolán játszik, amit a spárgával bekötött fadobozban tárolt két használt kapcából, néhány álkulcsból, egy dugóhúzóból és igen sok szivarvégből kell összerakni. Mint azt a képet, amelyet címlapsztorink (a Magyarország és a Világ rovatban) vázol fel arról, hogyan vezethetett a robbanószerrel felspécizett személyhívók útja az ismeretlen gyártótól egy zuglói lakásban bejegyzett cég ismert tulajdonosán keresztül a Hezbollah szélsőséges síita szervezet harcosainak és szimpatizánsainak kezébe.

Egyelőre a történetnek ugyanúgy nincs sok értelme, mint a Trombolányi-vers szimbólumhalmozásának, s azt sem tudni, vajon a sztoriba belelépett Magyarország olyan együgyűen tudatlan-e, mint a kiképző őrmesterét kabócának szólító Vanek úr.

A fizikai Nobel-díjat poétikusan ifjúkorában, a makaó nevű kártyajátékon elnyerő Gorcsev Ivánhoz méltó hajtűkanyarokkal száguld a politikában Magyar Péter, akiről egy „halkabb” humort képviselő magyar írót, Esterházy Pétert megidézve (Így gondozd a Magyarodat) ír Tóta W. Árpád. Kifejtve, hogy az őt követő tömeg nem a személybe szeretett bele, hanem az esélybe, s akit nem trónra akarnak ültetni, hanem azt akarják, hogy valaki végre szedje szét a trónt, amelyen a király meztelen.

A Magyar Péter fémjelezte Tisza Párt felelősségét feszegeti interjújában (Magyarország) Baranyi Krisztina, Ferencváros polgármestere a budapesti közgyűlés működőképességére leselkedő veszélyekkel kapcsolatban. A IX. kerület újraválasztott vezetőjeként tudja, hogy a lakosokat nem az ideológiai csaták érdeklik, hanem hogy járjon a metró, elvigyék a szemetet, és legyen közvilágítás.

Az e heti HVG kínál az írói fantáziára gyakran jellemző utazásokat is térben és időben. A Magyarország rovatban rögtön a múltba, amikor Horváth József alhadnagyként, a legalacsonyabb tiszti rangban és a legkisebb presztízsű III/III-as osztályon a még a Kádár-rezsimhez képest is baloldali ellenzéket tartotta szemmel. Majd a Fidesznek tett szolgálataiért Orbán Viktor magasra emelte, most pedig a politikai furkósbotként működő Szuverenitásvédelmi Hivatal kutatóközpontjának élén figyeli majd a NER-től elhajlókat.

A rendszerváltás előtti időszakba invitál a Vélemény rovatban Rácz Erzsébet is, aki arra emlékezik, amikor egy egyetemen járt Jénában az idén három kelet-németországi tartományban felfordulást okozó szélsőbaloldali pártot (BWS) létrehozó, 1989-ben még kommunistaként a szocializmus megjavításán dolgozó Sahra Wagenknechttel. És felidézi, hogy a BWS szavazói sós uborka és vodka társaságában gyászolják azt a múltat.

A múltból a jövőig húz ívet Francis Ford Coppola, aki megálmodta, felépítette és lerombolta a saját világát – írja az amerikai rendező új, Megalopolis című filmje kapcsán a Szellem rovat cikke.

A Dresch Mihály dzsesszzenésszel készült interjú a zene hullámhosszán a Balatontól Székelyföldig kalauzol, de elugrunk képzeletben Szibériába is, hogy kimondhassuk: ha megvan hozzá az ember, a legegyszerűbb eszközökkel is lehet egyetemes, nagyszerű zenét csinálni. Mint például a szimbolával, amely olyan hangszer, mint a bombardó, csak keskeny és hosszú.

_____

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, amely nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést.