Parászka Boróka: A polgár, ha van benne életösztön

Orbán Viktor elmondott annyi 1956-os beszédet Nagy Imre újratemetése óta, hogy egy ideje elég felmondania saját best of albumát, álmából felkeltve is készek a panelek, az aktuális párhuzamok, az akkori ellenség megtalálása a Fidesz jelenlegi ellenségeiben. Maga is elunta talán, így aztán az utóbbi évfordulókon vidéki turnéra ment, ott hasznosította újra saját régi gondolatait.

Idén legfeljebb pillanatnyi zavart okozott, hogy a rutint elhagyva kellett kivasalni Orbán Balázs szavait. Gátlásai a múltban sem voltak, pironkodás nélkül állítja be magát 1956 felkent örököseként, aki magától értetődően ott harcolna a Corvin közben, ha úgy hozná a sors. Az sem zavarja fogadkozásában, hogy az Európai Unióban ő a háborús bűnös, agresszor és megszálló Vlagyimir Putyin legjobb barátja és helytartója. Miért is zavarná?

A magyar politikában olajozottan működik a párhuzamos valóság: a nemzeti büszkeség és a diktátorokhoz dörgölődzésből nyert világpolitikai fontosság látszata. Ez maga az Orbán-rendszer, a forradalom és a szabadságharc örököseként diktátorokkal parolázni, a nemzeti szuverenitás védelmében agresszív birodalmakkal üzletelni, egyszerre osztogatni és fosztogatni. A kormány politikai pragmatizmusnak hazudja a legsötétebb mutyizást és szövetségeseinek elárulását, majd a vélt globális fontosságra hivatkozva még morális felsőbbrendűséggel ki is oktatja az elveik béklyójában vergődő demokráciákat.

Mit kezd mindezzel a magyar polgár, aki ehhez a bűvészmutatványhoz akarva-akaratlanul statisztál? Akinek a Fidesz bő két évtizede már beadta, hogy 1956 is csak a nagy politikai színjáték egyik kelléke a sok többi kacat közt: ezt is meg lehet kaparintani, ki lehet sajátítani, és aztán úgy lehet értelmezni, fel- és kihasználni, ahogy azt a közéleti gátlástalanság engedi.