Ekler Luca paralimpiai bajnok: A gyerekek olyanokat kérdeznek, amiket a felnőttek soha az életben nem mernének

Nem megkülönböztetett, hanem ugyanolyan figyelem jár a parasportolóknak, mint az épeknek, hiszen ugyanannyit dolgoznak a sikerért – vallja Ekler Luca kétszeres paralimpiai bajnok atléta, aki a parasport érdekében a sportdiplomáciába is kész volt bevetni magát. Gyerekkori stroke-ja miatt lett mozgássérült, a felépülés időszakában leghőbb vágya volt, hogy újra olyan lehessen, mint a többi gyerek. A parasport segített neki önmaga elfogadásában. HVG-portré.

HVG: Más volt címvédőként átélni a győzelmet Párizsban, mint először Tokióban?

E. L.: A távolugróversenyek előtt kevésbé szoktam izgulni, ez az a versenyszám, ahol minden lépésre van válaszom. Bármi történik, nem érhet meglepetés, bízom az elvégzett munkámban. Lelkileg mégis meglepően nehéz volt feldolgozni, hogy címvédőként mindenki engem szeretne legyőzni.

HVG: 80 ezer ember előtt versenyzett a Stade de France-ban. Mekkora érdeklődés kíséri a paraversenyeket az épek küzdelméhez képest?

E. L.: Többször versenyeztem Párizsban, tavaly a világbajnokságunk is ott volt. A franciák kimondottan szeretik a parasportot, de voltam a eugene-i Gyémánt Liga-versenyen, ott is hihetetlen szeretettel és figyelemmel fogadtak. Nem megkülönböztetett figyelem, hanem ugyanaz a figyelem jár a parasportolóknak, akik ugyanúgy élsportolók, ugyanazt a munkát teszik az edzéseikbe, mint az épek.

HVG: Párizs után kirobbant a vita, hogy a parasportolóknak miért jár kevesebb pénz az érmekért. Mit gondol erről?

E. L.: Egyelőre megtartanám magamnak a véleményem. Az itthoni törekvések a parasportolók elismerésére jók, és azt is figyelembe kell venni, hogy nálunk jóval több kategóriában rendezik a versenyeket, mint az épeknél. Idővel azonban nem feltétlenül kellene különbséget tenni.

HVG: Hogyan élte meg gyerekként a betegségét? Megterhelő felidézni azt az időszakot?

E. L.: Nekem nem, de ha a szüleimet, nagyszüleimet kérdeznék, valószínűleg mást mondanának. Bennem, hála a családomnak, nem maradt meg rossz emlékként. Minden reggel másik családtagom ült a kórházi ágyamnál és kísért gyógytornára, fizioterápiára. A legnagyobb vágyam az volt, hogy újra olyan legyek, mint a többi gyerek, mehessek iskolába, edzésre.