Egy férfi akkor sem sírhat, ha fáj, pedig a könny nemcsak nyugtat, hanem fájdalmat is csillapít

Zokogtam, amikor égni láttam a Notre-Dame-ot – mondogatták egymásra licitálva magyar influencerek a párizsi tragédia évfordulóján egy minapi, hazai bulvárműsorban. Sírnak, vagy inkább sírást imitálnak a zsűritagok egy tehetségkutató versenyben a „megható” produkció láttán. „Sírni csak a győztesnek szabad” – írta Székely Éva úszónő, az 1952-es helsinki olimpia bajnoka, számos Európa- és világcsúcs birtokosa, amikor papírra vetette sportolói emlékeit. De sírt Csongrádi László olimpiai bajnok kardvívó akkor is, amikor a minap visszakapta a tolvajok által meglovasított, Szöulban szerzett aranyát (ez a jelent látható cikkünk nyitóképén). Az elcsukló hangú, könnyeivel küszködő politikus képe mélyen beléivódhatott azokba is, akik tanúi voltak, amikor az apja ügynökmúltjával szembesülő Pokorni Zoltán 2002-ben bejelentette kivonulását az országos politikából. A hasonló szembesülés elé került Esterházy Péter pedig az apja ügynökaktáinak olvasása nyomán fel-feltörő sírás dokumentálására még rövidítést is kitalált:

k = könny, könnyezem.

Az, hogy ki, mikor, miért és milyen gyakran sír, a szakirodalom szerint rengeteg tényezőtől függ. A leggyakoribb említések: az egyéni érzékenység, a nem, a kulturális meghatározottság, a neveltetés, az adott társadalomban elfogadott normák, vagyis hogy „megengedett-e” egyáltalán az érzelmek ilyen kimutatása. Az empirikus kutatások szűkössége miatt nehéz megmondani, hogy az amúgy sokak által panaszkodásra hajlamosnak tartott magyarok (már ha lehet egyáltalán általánosítani) „sírósabbak-e” más népek lányainál, fiainál.