Egy vérző ország minden gondja a lelkében – a mai propagandisták is megirigyelhetik, ahogy anno a magyar kormányfőről írtak
8 perc
2024.11.30. 14:00
Harcolhattak volna robotzsaruval Horthy Miklós merénylői ellen száz évvel ezelőtt? A válasz meglepő módon majdnem igen, de ez még semmi. Az 1924 novemberében megjelent lapok meghökkentő híreiből válogattunk, amelyekből kiderül, hogy a vasútra mindig lehetett panaszkodni, a parlamenti zsidózás pedig nem sértett illemet akkoriban. A templomba járó nők kivágott, áttetsző ruhái ellenben igen.
Régi újságokat nemcsak azért érdemes böngészni, mert jelen időben írnak azokról az eseményekről, amelyekre ma már történelemként tekintünk, hanem azért is, mert a hétköznapok történéseiből sokat megtudhatunk arról, hogyan éltek és gondolkodtak az emberek évtizedekkel ezelőtt. Néha pedig úgy érezhetjük, alig változott valami: száz éve is azok a problémák foglalkoztatták az embereket, mint napjainkban. A hvg360 Százéves újság című sorozata a korabeli cikkekből ad szórakoztató, múltba pillantó sajtószemlét.
A vasútra például már akkor is szerettek panaszkodni. 1924. november 26-án Az Est rövid hírei között arról tudósított, hogy Kiskunfélegyháza és Szentes között, az éj leple alatt nyolc kilométert kellett gyalogolniuk az utasoknak a drága vonatjeggyel a zsebükben. (A fenti képen egy Kálvin téri újságárus látható Az Esttel a kezében, 1926-ban. Fotó: Fortepan/Preisich család.) A két város között akkor úgy zajlott a személyszállítás, hogy cukorrépát szállító tehervagonok után csatoltak néhány személykocsit, és csak akkor indult el a szerelvény, ha végeztek a rakodással, így rendszeresek voltak a többórás késések. A mozdony után ráadásul annyi kocsit akasztottak, hogy alig bírta húzni. A Csongrád és Szentes közti Tisza-hídra rendszerint csak sokadik nekifutásra tudott felkapaszkodni a túlterhelt vonat, míg egy hétfői napon „a nagy erőlködésben” meg nem adta magát a mozdony. A vasút nem küldött másikat, mondván, a mentesítő mozdony befűtése hatalmas költséggel járna, és azt javasolta, hogy próbálják inkább rendbe hozni a pályán veszteglő mozdonyt. A több órája várakozó utasok pedig, azzal számolva, hogy reggelig is eltarthat a javítás, gyalog vágtak neki a hátralévő nyolc kilométernek az éjszakában.
Voltak vidéki vasútállomások, ahol feltorlódott a szállítandó áru, és a főváros tűzifaellátásával kapcsolatban is felmerültek nehézségek, mert a MÁV vagonhiányra hivatkozva nem tudta ellátni áruszállítási feladatát. A Magyarország 1924. november 9-i számában azt írta: a probléma egyik oka, hogy a tehervagonok jelentős részében emberek laknak. Az államvasút a lapnak elárulta:
721 kocsit foglaltak el a „vagonlakók”, és nemcsak az ország határain kívül került területekről menekülők, hanem olyan vasutasok és más tisztviselők is, akik a magas albérleti díjakat nem tudták fizetni.
A MÁV lakásépítésekkel próbált enyhíteni a problémán, mint közölték: „ahol csak lehet, igyekszünk hivatalokat összevonni és a feleslegessé váló irodai szobákat lakások céljaira átalakítani”.
Politikamentes beszélgetés a miniszterelnökkel
Eközben a főváros annak próbált utánajárni, hogyan lehet, hogy tömegével jelentenek beteget a tisztviselők – előfordult az is, hogy valamelyik hivatalból a dolgozók 35-40 százaléka hiányzott. Egy este aztán váratlanul felkerestek mindenkit a lakásán, aki betegségre hivatkozva nem ment be a munkahelyére.
Kiderült: a beteget jelentő tisztviselők 70 százaléka moziban vagy színházban volt.
Bethlen István miniszterelnököt viszont olyan emberként mutatta be az újság, akinek „csodálatos energiája és munkabírása megbirkózik a tennivalók őserdejével”. Az Est november 16-i számában megjelent portrét napjaink propagandakiadványai is megirigyelhetnék: a szerző, Szomaházy István azt is megjegyzi Bethlen mosolyáról, hogy az „nagy és mélyen gondolkodó egyéniségek külső jele”.
A „politikamentesként” felvezetett beszélgetésben a miniszterelnök olyanokat mond, hogy „tulajdonképpen nincs is munkabeosztásom, azt és akkor cselekszem, amit a pillanat rám diktál”, „semmi sincs már az életemben, csak a munka, és emiatt mindent elfelejtek, ami eddig szépség volt az életemben”, „az ambícióm kiélte magát abban, hogy ebbe az állásba kerültem, s most már nincs egyéb hátra, mint szolgálni az országot, amíg erővel bírom”. A beszélgetés lezárása után Szomaházy azt írja Bethlenről: „Sokan várnak még rá, de elmegy: már senkit sem fogad többé. Ma talán ebédel is, amit nem mindennap tehet meg. Elrohan a miniszteri lift felé, egy vérző ország minden gondjával a lelkében.”