Ahogy várni lehetett, elmaradt az áttörés Trump és Putyin csúcstalálkozóján
Az orosz elnök, aki alig négy órát töltött az USA területén, már el is utazott Moszkvába.
Régi újságokat nemcsak azért érdemes böngészni, mert jelen időben írnak azokról az eseményekről, amelyekre ma már történelemként tekintünk, hanem azért is, mert a hétköznapok történéseiből sokat megtudhatunk arról, hogyan éltek és gondolkodtak az emberek évtizedekkel ezelőtt. Néha pedig úgy érezhetjük, alig változott valami: száz éve is azok a problémák foglalkoztatták az embereket, mint napjainkban. A hvg360 Százéves újság című sorozata a korabeli cikkekből ad szórakoztató, múltba pillantó sajtószemlét.
A vasútra például már akkor is szerettek panaszkodni. 1924. november 26-án Az Est rövid hírei között arról tudósított, hogy Kiskunfélegyháza és Szentes között, az éj leple alatt nyolc kilométert kellett gyalogolniuk az utasoknak a drága vonatjeggyel a zsebükben. (A fenti képen egy Kálvin téri újságárus látható Az Esttel a kezében, 1926-ban. Fotó: Fortepan/Preisich család.) A két város között akkor úgy zajlott a személyszállítás, hogy cukorrépát szállító tehervagonok után csatoltak néhány személykocsit, és csak akkor indult el a szerelvény, ha végeztek a rakodással, így rendszeresek voltak a többórás késések. A mozdony után ráadásul annyi kocsit akasztottak, hogy alig bírta húzni. A Csongrád és Szentes közti Tisza-hídra rendszerint csak sokadik nekifutásra tudott felkapaszkodni a túlterhelt vonat, míg egy hétfői napon „a nagy erőlködésben” meg nem adta magát a mozdony. A vasút nem küldött másikat, mondván, a mentesítő mozdony befűtése hatalmas költséggel járna, és azt javasolta, hogy próbálják inkább rendbe hozni a pályán veszteglő mozdonyt. A több órája várakozó utasok pedig, azzal számolva, hogy reggelig is eltarthat a javítás, gyalog vágtak neki a hátralévő nyolc kilométernek az éjszakában.
Voltak vidéki vasútállomások, ahol feltorlódott a szállítandó áru, és a főváros tűzifaellátásával kapcsolatban is felmerültek nehézségek, mert a MÁV vagonhiányra hivatkozva nem tudta ellátni áruszállítási feladatát. A Magyarország 1924. november 9-i számában azt írta: a probléma egyik oka, hogy a tehervagonok jelentős részében emberek laknak. Az államvasút a lapnak elárulta:
721 kocsit foglaltak el a „vagonlakók”, és nemcsak az ország határain kívül került területekről menekülők, hanem olyan vasutasok és más tisztviselők is, akik a magas albérleti díjakat nem tudták fizetni.
A MÁV lakásépítésekkel próbált enyhíteni a problémán, mint közölték: „ahol csak lehet, igyekszünk hivatalokat összevonni és a feleslegessé váló irodai szobákat lakások céljaira átalakítani”.
Politikamentes beszélgetés a miniszterelnökkel
Eközben a főváros annak próbált utánajárni, hogyan lehet, hogy tömegével jelentenek beteget a tisztviselők – előfordult az is, hogy valamelyik hivatalból a dolgozók 35-40 százaléka hiányzott. Egy este aztán váratlanul felkerestek mindenkit a lakásán, aki betegségre hivatkozva nem ment be a munkahelyére.
Kiderült: a beteget jelentő tisztviselők 70 százaléka moziban vagy színházban volt.
Bethlen István miniszterelnököt viszont olyan emberként mutatta be az újság, akinek „csodálatos energiája és munkabírása megbirkózik a tennivalók őserdejével”. Az Est november 16-i számában megjelent portrét napjaink propagandakiadványai is megirigyelhetnék: a szerző, Szomaházy István azt is megjegyzi Bethlen mosolyáról, hogy az „nagy és mélyen gondolkodó egyéniségek külső jele”.
Bethlen István a Népszövetség közgyűlésén járt Genfben 1926-ban
Fortepan / Francia Nemzeti Könyvtár
A „politikamentesként” felvezetett beszélgetésben a miniszterelnök olyanokat mond, hogy „tulajdonképpen nincs is munkabeosztásom, azt és akkor cselekszem, amit a pillanat rám diktál”, „semmi sincs már az életemben, csak a munka, és emiatt mindent elfelejtek, ami eddig szépség volt az életemben”, „az ambícióm kiélte magát abban, hogy ebbe az állásba kerültem, s most már nincs egyéb hátra, mint szolgálni az országot, amíg erővel bírom”. A beszélgetés lezárása után Szomaházy azt írja Bethlenről: „Sokan várnak még rá, de elmegy: már senkit sem fogad többé. Ma talán ebédel is, amit nem mindennap tehet meg. Elrohan a miniszteri lift felé, egy vérző ország minden gondjával a lelkében.”
