Parászka Boróka: Vidék, metoo, Hollywood. Lynch

Ha az ember ködös, alig derengő napokon vezet végig a Hargitán, óhatatlanul megszólal a fejében a Twin Peaks Angelo Badalamenti által szerzett zenéje. Valahol Szentkeresztbánya vagy Homoród környékén, a kanyargós utakon, legkésőbb Csíkszereda előtt. Ott, ahol kinyílik a völgy, és a völgyben felködlik a kis székelyföldi város, mindig bizonytalan körvonalakkal, imbolygó fényekkel. Vagy bármelyik más magyar város, amelyben élünk, és amelyre makacsul rátelepszik a köd, a borongás. Melyik városunk nem ilyen?

Ilyen vidékeken élünk: csak sejteni lehet, hogy az ember honnan hova tart. Hol kibe-mibe botlik. Jobb félni, mint megijedni! Ebben élünk, a rendszerszintű, inkorporált, nemzedéki és személyes élménnyé tett félelemmel, óvatossággal. „Lynches” – mondja erre több generáció, akik a rendszerváltás utáni években David Lynch tévéfilmsorozatán, a Twin Peaksen eszmélt. A „lynches” mint kifejezés beépült a nyelvünkbe, jelzővé vált, és éppúgy leírja ezt a furcsa kelet-közép-európai, veszélyekkel és meglepetésekkel terhes tájat, emberi viszonyokat, ahogy leírta a hidegháború remélt végén az Egyesült Államok kisvárosait.

Akkor, amikor David Lynch tévéfilmsorozatát először vetíteni kezdték, még kevesen sejtették, hogy vizuális próféciát látnak, a következő három évtized társadalomtörténetének előrevetítését. Még kevesen értették, hogy a Twin Peaksben és az összes többi hol sikeres, hol botrányos bukásokhoz vezető Lynch-filmben feltűnik mai életünk minden alapmotívuma. Nem így nézték az emberek ezeket a filmeket. A televízióipar hozzáidomította a nézőt a foteljéhez, a popcornos tálhoz, az óraműpontossággal működő dramaturgiákkal, a másodpercre kimért rettegésekkel és röhögésekkel. A keleti blokk Európájába a Dallas meg a Twin Peaks nagyon kis különbséggel jutott el. A nyugati világ a Dallas primitív, pofonegyszerű, mindig a várakozásoknak és az át nem gondolt igényeknek-elvárásoknak megfelelő dramaturgiájával kellette magát.

És aztán jött a Twin Peaks, amely felborított mindent: nem volt benne kiszámítható történetmesélés, megnyugtató lekerekítés, kielégítő magyarázat. Nem okozott vizuális jóllakottságot. És nem ringatott abba az illúzióba, hogy valahol messze, a világ másik felén, van egy luxuskivitelű, jól polírozott, megfelelően sminkelt élet. Bizonytalanságba taszított, és felkorbácsolta a kíváncsiságot. Pofon vágott hétről hétre a figyelmeztetéssel: a gonosz megannyi arca mindenhol ugyanazoknak a démonoknak a színeváltozása, és ott sem jó, ahol hinni szeretnénk, hogy a miénknél sokkal jobb életre telik.

David Lynch volt a rendszerváltó közép-kelet-európai filmfogyasztók, tévésorozat-nézők vizuális védőoltása a nyugati kultúra befogadásához elnyújtott, hosszú hatással. Ezért nehéz még ma is megérteni: micsoda klasszikus alkotásai voltak, milyen univerzális példabeszédei.

Mindent látni lehetett ezekben, aminek akkor lehetőleg nem tulajdonítottak jelentőséget a kelet-európaiak, vagy amiről szerettek volna megfeledkezni, vagy amiről nem akarták elhinni, hogy az oly vágyott Egyesült Államok része is.