„A nyugatiak rengeteg kérdést tesznek fel, és valamiféle logikus válaszra számítanak, ám az oroszság nem a logikáról szól”

Több mint fél évig volt a fronton és az oroszok által megszállt területeken úgy, hogy engedélye sem volt a forgatásra. Hogyhogy nem zavarták el?

Nyolc hónapig próbáltam bejutni a katonák közé, de bárhova fordultam, falakba ütköztem. Senki sem akart beszélni olyan ember kamerájába, akit nem ismer. Szerencsére szilveszter napján megláttam a vonaton egy férfit, aki az egyenruhája fölött Mikulás-kabátot viselt. Szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy a frontról utazott haza, mert megsebesült. Négynapos eltávozást kapott, s ez idő alatt többször beszélgettünk, végül beengedett a lakásába is, és láthattam, hogyan búcsúzik el a családjától. Akkor is kapcsolatban maradtunk, amikor már a fronton volt, s az egyik nap szólt, hogy hamarosan még közelebb vezénylik őt az ukrán határhoz. Megkérdeztem, hogy utánamehetek-e a kamerámmal, amire ő azt mondta, persze. Hozzátettem, hogy nincs semmiféle engedélyem, ő pedig egyből azzal válaszolt: „Gyere úgy, mint valakinek a felesége!” Így kerültem a frontra.

Anasztaszija Trofimova katonák között

Anastasia Trofimova

Azok, akik sohasem jutottak el még frontra, azt hiszik, hogy ott minden szabályozott és merev előírások szerint zajlik. De a legtöbb esetben az újságírók sokkal tovább mennek, mint ahogy előre eltervezték, s ebben a katonákkal kialakított személyes kapcsolatok segítik őket.

A példaképem Robert Capa, aki úgy jutott el oda, ahová csak akart, hogy nem volt sajtóigazolványa, de menekültként még útlevele sem, személyes kapcsolatokkal viszont mindent el tudott intézni;

együtt ivott és kártyázott a hivatalnokokkal, a tisztekkel. A front nem hivatal, ott minden képlékeny.

Kiknek készült a dokumentumfilm, az oroszoknak, a külvilágnak?

Három stáción mentem keresztül. Először magamnak szántam, meg akartam érteni, kik ezek az emberek, akik a fronton harcolnak. Az orosz narratíva szerint halhatatlan hősök, míg a nyugatiak háborús bűnösöknek tartják őket. Korábban is forgattam már háborúkban, de ez a mostani annyira megérintett, hogy nem tudtam eldönteni, mit gondoljak. A forgatás kezdetén úgy éreztem, Oroszországnak, a történelemnek készítem a filmet, mert eddig nem volt olyan alkotás, amely úgy mutatja be ezt a háborút, ahogy a valóságban történik. Majd amikor már kezdett összeállni a film, rájöttem, a világnak is meg kell mutatnom, mert talán sohasem láttak ilyen közelről, ilyen személyes környezetben harcoló orosz katonákat. Abban bíztam, hogy ez a film áttör azon a propagandán, amely dehumanizálni akarja az ellenséget azért, hogy folytatódjon a háború. A filmem embereknek ábrázol orosz katonákat, és azt remélem, talán naivan, hogy ezzel közelebb kerülhet a háború vége. Most ott tartunk, hogy Oroszország leszakadt a Nyugatról, és ez eszkalációhoz vezet. A Nyugat nem látja Oroszországot, az oroszok pedig nem látják a Nyugatot.

Oroszország háborút folytat egy független állam, Ukrajna ellen. Nem gondolt arra, hogy az orosz propagandát szolgálja, ha közelebb hozza és szimpatikussá teszi a háborús bűnök elkövetésével vádolt orosz hadsereg katonáit?

Leginkább az ukrán politikusok nevezik propagandának a filmemet, és nem hajlandók eljönni a vetítésekre, pedig meghívták őket a fesztiválokra. Szerintük ez a film alááshatja a háborús erőfeszítéseik sikerét. Az ukránok azt szeretnék elérni, hogy mindenki úgy tekintsen az oroszokra, ahogyan azt ők akarják. A történelem bebizonyította, hogy a gyűlölet semmi jóra sem vezet. Ha folytatódik a kölcsönös dehumanizálás, akkor a háború a végtelenségig tart. Ijesztő számomra, ha valaki azért bírálja a filmemet, mert emberként mutatja be az orosz katonákat.

A budapesti dokumentumfilm-fesztiválon vetítették le a filmet; felháborodás kísérte, de nem volt incidens. Máshol azonban ez előfordult.