„Bunkó voltam a szemükben, de lángoltam, úgy látták, ki lehet faragni belőlem valamit” – 100 éve született Szirtes Ádám

„A fényes helyek az én világommal nincsenek összhangban. Megölik a hangulatomat. Ha a paraszt feljön Pestre, nem a villamos belsejében utazik, hanem a peronon./…/ – Hol érzi magát a legjobban? – A szabadban. Erdőn, mezőn, vízparton.” (Kemény György interjúja Szirtes Ádámmal, Nők Magazinja, 1978/4.)

Negyedrészt szlovák volt, amint azt születéskori neve, a Szvitek is mutatja. Azért mutatja, mert vér szerinti nagyapja, a módos gazda, a bíró fia tudni sem akart az általa megejtett tót leány gyerekéről, így aztán az apja az anyja után kapott tót nevet adta tovább a fiának, akit a nagymama még Adamkónak szólított.

Ifj. Szvitek Ádám is házasságon kívül fogant, és úgy is születik, ha a mostohanagyapján múlik, aki levágta a mostohafia kiskabátjáról és nadrágjáról az összes gombot, hogy ne mehessen el Nagykátára megkérni gyereke leendő anyját. De ő azért elment. A párja fölvarrta a gombjait. „Olyan szépek, kedvesek, harmatosak voltatok együtt”, mondja szüleiről anyai nagybátyja és keresztapja Szirtes Ádám önéletírása (Életünk, életem) szerint, amelynek az elkészült része jóval a színész halála után jelent meg, de ezt a részletét még életében leközölte a Film, színház, muzsika (1988. január 2.).

Szülei a születése előtt három hónappal összeházasodtak, és egy üres istállóban kaptak helyet Tápiósáp (a mai Sülysáp észak-nyugati része) legszegényebb sarkában. Itt volt a baba fekvőhelye a jászolban. Öt gyerek született még utána, és a „szép, kedves és harmatos” párból kemény szülőket nevelt a nyomorúság.

Apja még húszéves sem volt, amikor Ádám fia megszületett. Id. Szvitek Ádámnak, ahogy a fia írja, „csodakeze volt, pedig a jobb keze csonka volt. 1919-ben egy ekrazit a mutató és középső ujját csonkká roncsolta. Bármikor, ha munkát ment keresni vagy kérni, mindig eltakarta csonka kezét, akár elöl volt, akár hátul.” Amikor mindenki nehezen kapott munkát, ő még nehezebben. Kivált a nagy gazdasági válság éveiben, amikor Ádám után sorra jöttek a gyerekek. Az apa a csodakezével szép galambokat, röpképes repülőket faragott, de azoknak az ára kenyérre kellettek, amiből így is kevés volt, a gyerekeknek ezekből a játékokból nem jutott.

Szirtes Ádám a Magyar Rádió 1-es stúdiójában Horváth Terivel 1960-ban

Fortepan / Szalay Zoltán

Nekik csak a csodakéz csinálta priccs jutott, amelyen négy gyerek aludt fejtől-lábtól, huzat nélküli, tyúktollas paplan alatt, melynek ócska cihája mindig kiszakadt.

Amikor a kedvezményesen kiárusított községi kanokból részletre vehettek egyet az erdőből hozott fát és a mezőn szedett virágokat kiárusítva, akkor laktak jól életükben először a Szvitek gyerekek a kalandos disznóvágás után, amelyet Szirtes Ádám mesteri tollal jelenített meg önéletrajzának fentebb már idézett részletében. Aki rákattint a linkre, elolvashatja, hogyan rohant végig a falun Kancsal, a lángoló disznó, mielőtt disznótoros lett belőle.

Szirtes Ádám egy élete vége felé készült interjúban így meséli el a családi háztól való első elszakadását: „Nekem kilencévesen kellett felszednem a sátorfámat, hogy otthonról elmenve kondásgyerek legyek. El kellett mennem, hogy ne pusztítsam el testvéreim elől az ételt. A muszáj miatt hagytam el az otthont. Mint a madarak, ha kevés az ennivaló, kilökik a fészekből a testvért. Nem haragszom rájuk. Az olyan világ volt, muszáj-világ. De gyerekként felfogni érzelmileg, gondolatilag mégis nehéz volt./…/Tizenkét évesen summás lettem, annak minden keservével.”

Az önéletrajzában felidézi, amit erről a summásságról Illyés Gyulának mondott: „Gyula! Ez nem így volt, ahogy te írod a Puszták népében! Mi nem énekeltünk. Tetvesek és éhesek voltunk, juhhodályban laktunk, sok volt köztünk a beteg. A béresek közelébe nem is engedtek. Azok fizetést kaptak, lakásuk volt, ennivalójuk.” Illyés biztatja, hogy írja meg, hogy volt ez velük. Meg is írja. 1945-ig, a régi világ végéig, az új világ kezdetéig jutott el az önéletrajzában. A színészi pályájának elbeszélésére már nem hagyott időt neki megviselt szíve és tüdeje.

1934-ben, amikor a 9 éves Szvitek Ádámot elszegődtették kondásnak, megjelent a Kis Újságban egy cikk, miszerint a tápiósápi mezőőrök annak az évnek a februárjában a falu határában feltartóztattak egy Szvitek Ádám nevű fiatalembert /id. Szvitek Ádám akkor volt 28 éves – R.S./, aki a kerékpárján farönköt tolt. A mezőőrök azt vallották, hogy Szvitek megütötte és megkergette őket. A bíróság előtt a vádlott azzal védekezett, hogy ő a fát vette, és a mezőőr támadta meg őt, ő csak önvédelemből ütött. A bíróság 14 napos fogházbüntetést szabott ki. Az erdőből hozott fa nélkül sohasem tudták volna megvenni a községi kant, és a gyerekek első jóllakására sem kerülhetett volna sor. „Én kétlábon járó állatként éltem negyvenöt előtt” – így foglalta össze élete első két évtizedét a színművész. (Népszava, 1988. június 1.)

Ifj. Szvitek Ádám gyerekkorába sok és sokféle munka belefért, azok mellett iskolából kevesebb. A tanító hazazavarta, amikor tanfelügyelő jött, hogy ne hozzon rá szégyent. Hat elemi után szakmát tanult. Pesten a VIII. kerületben, a Bezerédy utcában működő bőripari tanonciskolában tanult bőrdíszművesnek 1938-tól. 1942-ben szabadult fel az iskolai értesítő szerint.

1944-ben Pesten a Thék Endre utcában dolgozott mérgező anyagokkal egy vegyi üzemben. Festéket, szidolt, cipőboxot készítettek. Bekeverte, megkeverte a gyilkos anyagokat, szállt föl a maró gőz, ami elől kifutott a levegőre, kiköhögni, kiköpködni magából a mérget, aztán vissza az üzembe, újabb adag mérget keverni. Talán ennek hatását is őrizte a tüdeje a korai haláláig.