Jan Garbarek a HVG-nek: Most, hogy vészesen közeledem a nyolcvanhoz, a lemezkészítés már nem létszükséglet

Mennyi lesz az előre begyakorolt rész, és mennyi az improvizáció a budapesti koncerten?

A csontváz már a koncert előtt megvan, de a csontokra a húst, az izmokat ott helyben rakjuk majd fel. Amivel csak azt akarom mondani, hogy a koncert nagy része improvizáció lesz, de ahogy lenni szokott, nehezen lehet majd megkülönböztetni, mi az, ami ott, a pillanat hatására alakul, és mi az, amivel készen érkezünk.

Tavaly ünnepelte az ötvenedik évfordulóját a Belonging című lemez – ez volt Keith Jarrett európai kvartettjének első albuma. Ön is tagja volt ennek a formációnak. Kevesebb mint két nap alatt vették fel a lemez teljes anyagát. A stúdiófelvételek során mennyit improvizáltak?

A lemez legnagyobb része improvizáció volt. Keith mesteri zeneszerző, a keretet ő adta, az előre megírt részeket betanultuk, de elképesztően sokat improvizáltunk. Ehhez az kellett, hogy jól megértsük egymást. Ha másokkal improvizálsz, sok függ attól, hogy megvannak-e a közös referenciapontok. Mi négyen ugyanabba a generációba tartoztunk, csakúgy, mint a producerünk, Manfred Eicher. Ugyanazokat a zenéket hallgattuk, ugyanazokon a lemezeken nőttünk fel, hasonló volt a hátországunk, legalábbis zeneileg. Ez mindig jó elrugaszkodási pont. És az sem ártott, hogy kölcsönösen nagyra tartottuk egymás zenei teljesítményét. Keith Jarrettet azóta csodáltam, hogy először hallottam játszani.

Ez mikor történt?

1966-ban. Keith Stockholmban játszott Charles Lloyddal. Az újdonság erejével hatott, amit ott csinált. Később aztán volt szerencsém személyesen is megismerni. Könnyű volt együtt játszani vele, mert egy nyelvet beszéltünk zeneileg.

Ahhoz, hogy az improvizáció flottul menjen, kell, hogy emberileg is kedveljék egymást? Vagy elegendő, ha a zenéről hasonlóan gondolkodnak?

Bárkivel együtt lehet játszani egy-két fellépés erejéig, függetlenül a másik személyétől, de egy hosszabb távú közös munkánál, mondjuk egy közös album elkészítésénél, már elengedhetetlen a kölcsönös szimpátia, és ez megvolt Keith és köztem. Ő engem Norvégiában látott először koncerten, Jon Christensen dobossal játszottam akkoriban. Felteszem, tetszett neki, amit látott, mert meghívott minket, hogy dolgozzunk együtt kvartettként a Belonging című albumon. Mint kiderült, a meghívás nem is egy, hanem két albumra szólt, a másodikat (az 1975-ös Luminessence-t) Keith velem és egy vonószenekarral készítette. Ezen szólista voltam, Keith szerzeményeire improvizáltam.

Ön és Jarrett is az elsők között volt, akinek Manfred Eicher kiadója, az ECM Records megjelentette a lemezét. Hogyan kell elképzelni az Eicher nevével összefonódott kiadó korai működését?

Amikor először összeakadtam velük, a cég két fickóból állt, akik egy apró irodában üldögéltek, nem lehetett nagyobb az egész nyolc négyzetméternél. Egy lámpabolt sarkában volt az ECM központja. Manfreddel egy évvel korábban, Olaszországban találkoztam először, ahol a George Russell Sextettel játszottam. Szerettünk volna megjelentetni egy lemezt, körbekérdeztem, ismer-e valaki egy kiadót. Akkoriban elég menő dolognak számított free jazzt kiadni, én pedig azokban az években nyakig voltam benne. Valaki rámutatott egy fickóra, aki a backstage-ben lévő szoba sarkában gubbasztott, hogy az az ember például nemrég alapított egy lemezkiadót.

Ön pedig odament a sarokban gubbasztó alakhoz…