Aki buta, az nem veszi észre, hogy valójában mennyire buta, de a félművelt okozza a legtöbb kárt
6 perc
2025.04.02. 07:30
2025.04.02. 07:43
Nem a tudatlan ember a legkártékonyabb, hanem az, aki tévedésből hiszi azt magáról, hogy okos. Márpedig az autósok nagy része jobb sofőrnek hiszi magát a többieknél, a cégvezetők pedig sokkal nagyobb eséllyel állítják földbe a vállalatukat, ha úgy érzik, hogy mindenhez értenek. Rémes eredményekhez vezethet, ha az ember rosszul méri fel, mekkora a tudása, de azért tenni is lehet ez ellen.
Tudják, mi a közös pont szinte minden emberben a világon, aki autót vezet? Meggyőződésük, hogy ők jobban tudnak vezetni, mint a többiek. Ez nem valami gyenge poén, autókereskedők, biztosítók és az emberi önértékelést mérő kutatók is rendszeresen erre az eredményre jutnak, amikor arra kérik az embereket, hogy értékeljék saját vezetési tudásukat. A műfaj őse Ola Svenson svéd pszichológiaprofesszor 1981-es kutatása: Svédországban az autósok 77, az Egyesült Államokban a 88 százaléka úgy gondolta, hogy az emberek biztonságosabban vezető felébe tartozik – sőt az amerikaiak 46,3 százaléka a legjobban vezető egyötödbe sorolta magát, míg a svédeknél példás szerénységgel ezt csak 15,5 százalék mondta el magáról. Azóta ezt a kísérletet sokan megismételték, és az eredmény nem igazán változott.
Amiről itt szó van, az a híres-hírhedt Dunning–Kruger-hatás. Ezt szokta a konyhapszichológia úgy megfogalmazni, hogy
aki buta, az nem veszi észre, hogy valójában mennyire buta.
A szabályos definíció ennél azért kicsit bonyolultabb, az arról szól, hogy minél kevesebbet tud az ember egy adott témáról, annál inkább hajlamos túlbecsülni a saját tudását és képességeit. Jó, azért ezt John Cleese sokkal plasztikusabban magyarázta el:
Ez persze néha vicces, néha katasztrofális eredményekhez vezethet az élet nagyon sok területén, és ezek közül az egyik legfontosabb a gazdaság. Már az autósok önértékelését vizsgáló Svenson is idézett egy olyan kutatást, amelyben cégek felső vezetőinek, valamint menedzsmentet tanuló hallgatóknak bemutatták egy fiktív vállalat marketinges kihívásait, és a jelentős többségük úgy gondolta, hogy ha ő lenne ott nagyfőnök, akkor villámgyorsan piacvezetővé tudná tenni a céget. Egy kivétel volt ez alól: a felső vezetők, akiknek már tényleg volt tapasztalatuk. Ők hajlandók voltak óvatosabbra venni az előrejelzéseiket, de még ők is csak akkor, ha a kutatók úgy mutatták be nekik az alaphelyzetet, hogy abban rosszabb dolgokat is írtak az üzleti környezetről.