„Ha már túl könnyen megy, akkor abbahagyom” – beszélgetés Matzon Ákos festőművésszel
9 perc
2025.04.09. 12:30
Az idén 80 éves festőművész töretlen lendülettel alkot, sőt, két éve a Budapesti Műszaki Egyetem vendégelőadójaként is aktív. A születésnapi interjúban a múlt és a jelen mellett a jövőről is szó esik.
Köztudott, hogy édesapád a neves szobrász, Matzon Frigyes volt – róla még lesz szó a továbbiakban –, az viszont kevésbé ismert, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb alakját, Madách Imrét is felmenőid között tudhatod. Mit jelent ez számodra, vállalsz-e szerepet a madáchi örökség ápolásában?
Gyerekkoromban, ami a II. világháborút közvetlenül követő nehéz időszakra esett, nem voltam tisztában ezzel a kapcsolattal. Amikor már tudtam róla, nagyanyám, aki nagyon bölcs asszony volt, figyelmeztetett: erről az iskolában jobb nem beszélni és ha Madách véletlenül szóba kerül, inkább hallgassak. És én hallgattam, még akkor is, amikor a középiskolai osztályunkat elvitték Az ember tragédiájára a Nemzeti Színházba. Aztán a 60-as évek végén, amikor Madáchot kezdték újra a rangján kezelni, megjelent nálunk számos irodalomtörténész és nagyanyám előszedte a szekrények mélyéről a gondosan őrzött dokumentumokat, köztük kéziratokat, melyek létezéséről addig nem is tudtam. Ekkor értettem meg, hogy nekünk ezzel dolgunk van, miközben tudtam, hogy én ettől nem lettem több.
Rendszeresen jártunk Csesztvére, majd, amikor már lehetett, Alsósztregovára, a Madách életében meghatározó településekre, tartottuk a kapcsolatot a többi élő Madách-leszármazottal. Addigra már a dokumentumok nagy részét átadtuk a múzeumoknak, de a kutatók később is sokszor találtak még valamit, ami felkeltette érdeklődésüket. A szobám faláról kérték el például a Martinovics-féle összeesküvés azóta sokhelyütt reprodukált fáját, melyen a levelek helyén vannak a nevek. Ez eredetileg Madách nagyapjáé volt, aki Martinovics kivételével a per összes vádlottjának védője volt. Sok megőrzött rajz rejtvényt is feladott; egy ma is nálunk lévő kis női portréról például csak évtizedek múltán sikerült kiderítenem, hogy Madách édesanyját ábrázolja. Egyszer ez is múzeumba kerül majd. A család nálam idősebb nemzedékei ma már nem aktívak, így én lettem az, aki a kutatóknak, érdeklődőknek még információkkal tud szolgálni, és figyelek arra is, hogy unokáim is „képbe kerüljenek”, azaz minél többet megtudjanak híres felmenőjükről.
Édesapád, Matzon Frigyes nagyon szerette volna, hogy kövesd a szobrászi pályán…
Apámnak ez valóban határozott kívánsága volt, de én erre nem éreztem semmilyen indíttatást. És jó, hogy nem adtam be a derekam. A szobrászat nagyon nehéz szakma és egy szobrász érvényesüléséhez valamiféle rendszerkonformság is kell, ami belőlem teljesen hiányzik, legyen szó bármilyen rendszerről. Ma minden bizonnyal egy megkeseredett, öreg szobrász lennék. Abban viszont apám követendő példa számomra, hogy etikusan csinálta végig az életét, bizonyítva, hogy nem kell nádszálként hajladozni. És azt sem tagadhatom, hogy a szobrászaton belüli, kitapinthatóan architektonikus gondolkodása is megérintett.
Mi lett édesapád hagyatékának sorsa? Úgy tudom, teljes, műtermében őrzött életművét Várpalota városának adományozta.
Igen, és sokáig látható, látogatható volt a kiállítása, de mostanra a város helyzetének „fordulatai”, nehézségei miatt a több, mint 100 tételt felölelő – jelenleg raktárban fekvő – műtárgyegyüttes sorsa elkeserítően bizonytalan. Küzdök egy pozitív megoldásért…
Mi történt veled azt követően, hogy nem voltál hajlandó apád nyomdokaiba lépni?
Építésznek készültem, a diplomámat jóval később szereztem meg. Az építőipart boldogítottam, majd egy építőipari középiskolában tanítottam. Miután az apám árnyéka már nem vetült rám, a nyolcvanas évek vége felé a tanítás mellett újra elkezdtem rajzolni, festeni, igazából csak a magam örömére. Ekkor jött a rendszerváltás, egy – sajnos – rövid ideig tartó kegyelmi időszak, amit az újra való nyitottság jellemzett; ha valaki csinált valami épkézláb dolgot, azt hagyták, sőt segítették ebben. Ez ösztönzően hatott, mint ahogyan az is, hogy művészettörténészek, akik „Madách-ügyben” vagy a képzőművészeti gyűjteményünk miatt jártak nálunk, kiválasztották tárlatokra néhány saját képem is.
Ekkortájt ismerkedtem meg Konok Tamással is, akivel tudatosan kerestem a kapcsolatot. Előzőleg a Szentendrei Műhely Galériában találkoztam a szitanyomataival, amelyek pontosan azt képvilágot teremtették meg, amit én is szerettem volna valahogy elérni. Konok művei komoly bátorítást jelentettek számomra ezen az ismeretlen úton. Ezzel együtt is, tulajdonképpen tényleg a magam örömére akartam dolgozni, de aztán valahogy mégis felfedeztek és elfogadott a szakma.
Konok Tamásra visszatérve: őrá mesteredként tekintesz. Milyen volt közöttetek a mester-tanítvány viszony?
Én őt szellemi mesteremnek tekintem, direkt nem tanított engem, de nagyon sok időt töltöttünk együtt, múzeumokba, kiállításokra járva, a látottakat elemezve, itthon és külföldön. Rengeteget tanultam tőle és általa bizonyos áttekintésem alakult ki a kortárs művészetről és általában a kultúráról. A mostani, műegyetemi előadásaimban ezt a szemléletet, – a kultúra komplexitását és egyes ágainak szimbiózisát – kívánom bemutatni.
Utólag visszatekintve inkább elvesztegetettnek érzed a képzőművészi pályára állás előtti időt, vagy része lett annak az alapnak, amire ma tudsz építeni?
A történteket szerencsés fáziskésésnek gondolom; nem a perspektívátlan kádári korszakban kezdtem a művészlétet és (talán emiatt is) még nem volt időm belefáradni sem. Ráadásul akkor indultam el ezen a rögös úton, amikorra végre – jobb későn, mint soha – benőtt a fejem lágya.
Kik voltak még rád nagy hatással?
Több szentendrei művészt említhetnék, mindenekelőtt Deim Pált, akihez évekig jártam okulni, továbbá Schéner Mihályt, Fajó Jánost, Bak Imrét, vagy Megyik Jánost. Ahány név, annyiféle különleges, nagyszerű személyiség – egy művészt művei mellett a személyiségén keresztül is ismerhetni-becsülni nagy ajándéka a sorsnak. A legszorosabb, több évtizedes barátság Harasztÿ Istvánhoz, Édeskéhez fűzött. Ha már neveket kérdezel, művészettörténészek is említést érdemelnek, ők nélkülözhetetlen, fontos szerepet játszanak a mi világunkban és tőlük ugyancsak sokat tanulhattam. Wehner Tibor, Rockenbauer Zoltán, Pataki Gábor segítése, kritikája, egyáltalán a szakmai életemben való részesedése, nagyon is a javamra vált. A sorban szerintem a legjelentősebb személyiség és egyben barátom a sajnos korán elhunyt Sík Csaba volt. Azért az ilyen típusú ismeretségekben mindig ügyeltem arra, hogy én „én maradjak”, ezért a túl szoros kapcsolatokból visszahúzódtam, hogy Matzon Ákos maradhassak, – hogy ez jó, vagy sem, az egy más dolog.
Az absztrakt művészek többsége a figuráción keresztül jut el az absztrakcióig, Téged viszont, amennyire tudom, sosem vonzott a figuráció. Miért?
Én a kezdetektől fogva azt akartam ábrázolni, amit gondoltam, azaz – elsősorban építészi – gondolataimat akartam viszontlátni a vásznon, papíron. Nekem eszembe se jutott, hogy absztraháljak valamit. Konokkal nagyon sokat jártam Svájcban, a konkrét művészet hazájában, ami tovább erősítette bennem ennek a megközelítésnek a fontosságát. Az absztrakció sokkal egyszerűbben is megközelíthető, mint amit néha megpróbálunk belegondolni. Mondok egy példát: Mondrian ikonikus színmezőit vastag fekete vonalak választják el egymástól; mik ezek? – kérdeztem magam. És amikor Konokkal beszélgettem erről, Tamás azt mondta, üljünk fel a vonatra és menjünk el Hollandiába. Amikor elmegyünk a tulipánföldek mellett, akkor meg fogod látni Mondrian képeit. És igaza volt.
Azt mondtad egyszer, hogy a kortárs művészetben az igazán érdekes dolgok az egyes műfajok határterületein keletkeznek. Azt jelenti ez, hogyha újat akarsz, át kell törnöd az egyes műfajok falait? A falakon belüli lehetőségek már kimerültek?
A mondás eredetileg egy francia művészettörténésztől származik. Talán inkább azt mondanám most, hogy nem kell feltétlenül törekedni e falak áttörésére, de ha ez bekövetkezik, akkor nem kell tőle félni. A festészet sajnos egy hátrányos helyzetű műfaj, mégpedig azért, mert csendes, miközben a mai világ zajos. Ma csak az az érdekes, amit hangosan az arcodba nyomnak. A festészet szerintem nem mehet el ilyen irányba, de kiléphet a síkból, megteremtheti magának a teret.
Hogyan dolgozol? Amikor nekilátsz egy-egy munkának, pontosan tudod, hova akarsz eljutni, vagy az elképzelések menet közben is alakulnak?
Én éjszaka sokat (nagyon sokat) gondolkodom és mire felkelek, nagyjából már tudom, mit szeretnék. Rengeteg apró vázlatot is csinálok, de amikor nekilátok a munkának, gyakran közbeszól a valóság: nincs akkora vakrámám, mint kellene, nem tudom a festéket úgy kikeverni, ahogy szeretném, és így tovább. Akkor kínlódom egy kicsit, mire kitalálom a megoldást. A munkáimnak általában három szintje van. Az alap nem lehet homogén; el kell érnem, hogy legyen valami mozgalmassága, ne legyen sima, egyszínű, döglött. Ezt mindig másképp tudom elérni – van, hogy ecsettel, máskor ráspollyal, vagy több szín belekeverésével –, mivel a színek nem egyformán viselkednek; a fehérrel nem csinálhatom ugyanazt, mint a feketével. Az alapra rászerkesztem, amit meg akarok csinálni, majd elkezdem, kőműves módjára, felépíteni. Az „emeleteket” egyenként megrajzolom, kivágom kartonból vagy fa rétegelt lemezből és kezdem „felhúzni a falakat”. Aztán a felénél sokszor kiderül, hogy amit elterveztem, az a valóságban nem működik. Ilyenkor engednem kell; ha a kép más irányba akar elmenni, akkor hagyom. És ha elkészülök az emeletekkel, azaz a relief szintjeivel, akkor elkezdek festeni és persze itt is előfordul, hogy az eredmény más lesz, mert a színek nem úgy akarnak összeállni, ahogy terveztem. Engedek nekik – ha úgy tetszik, ebben megalkuvó vagyok. Ugyanakkor türelmetlen is; addig nem nyugszom, amíg már el tudom engedni a képet és akkor egy pillanatra örülök. De a következő pillanatban már azt látom, hogy ezt a művet folytatni kell – és így alakul ki egy sorozat. Amikor viszont úgy érzem, hogy már túl könnyen megy a munka, azonnal abbahagyom ezt a sorozatot. Ha már nem kell küzdenem, akkor már nem érdekel a dolog és tudom azt is, hogy úgysem lesz jó, amit csinálok. Ilyenkor az adott témát évekig „jegelem”, de aztán lehet, hogy újra előveszem.
Előfordul, hogy egy elkészült munkát később megsemmisítesz?
Ez néha elkerülhetetlen. Az ember nem tud állandó színvonalon dolgozni és vannak olyan művei, amiket jobb, ha mások nem látnak. Amúgy egy igen kedvenc munkám egy másik megsemmisítéséből jött létre. Egy „nem szeretem”, fára festett képemet csíkokra vágtam és egyszer csak észrevettem, ezek más módon egymáshoz illesztve olyan összképpé állnak össze, amivel elégedett leszek…
2021-ben retrospektív kiállításod volt a Műcsarnokban. Számodra is kivételes alkalom, hogy együtt láthatod ennyi munkádat. Jutottál-e a tárlatot látva új felismerésekre, kaptál-e választ a „merre tovább” kérdésre?
Ez a tárlat pályám nagyon fontos állomása volt és nagy örömömre bekerült az év legjobb kiállításai közé. Úgy éreztem, a képek tényleg működtek ebben a közegben is és kirajzolódtak lehetséges új irányok is – más kérdés, hogy ezekhez a feltételek nem mindig adottak. De bebizonyosodott számomra az is, hogy miközben a fehér reliefjeimmel nagyon jó úton haladok és ezekben még bőven van tartalék, nyugodtan elmozdulhatok egy színesebb világ felé is. Ezen az úton megyek tovább; nagyon újat már nem akarok mondani ahhoz képest, amit eddig a világról és a festészetről gondoltam.
Milyen a viszonyod a műkereskedelemmel? Úgy tudom, nem kapcsolódsz szorosan egyetlen galériához sem.
Ez így csak részben igaz. A németországi évek után, – időszakosan és lazán – itthon is együttműködöm galériákkal. Hangsúlyozni szeretném, hogy a missziójukat komolyan vevő, markáns profilú galériákkal szemben nincsenek fenntartásaim, fontosnak tartom a szerepüket. De, mint tudod, én későn kezdtem, kívülről jövök és van egy – talán túlzó – igényem a függetlenségre is. Mindez nem könnyíti a galériás kapcsolatok kiépülését és fenntartását. Gyűjtőim, a munkáim iránt érdeklődők szerencsére így is megtalálnak.
Végül áruld el, hol találkozhatnak alkotásaiddal legközelebb az érdeklődők?
Április 22-ig még látható az a kiállítás az Osztrák Kulturális Fórumban, ahol munkáimat az osztrák Max Gansberger műveivel párbeszédbe állítva mutatják be.
Április 2-án a Klebelsberg Kultúrkúriában nyílt egy nagyobb, zömmel az elmúlt másfél évtizedben született alkotásokat bemutató tárlat, a hó végétől pedig a FUGA-ban lesz újabb kiállításom, amin nagy örömömre együtt szerepelek a műszaki egyetemista építészhallgatókkal, az ő munkáikkal. A tér fele az övék, a másik fele az enyém.
Nyitóképünkön Matzon Ákos. Fotó: Reviczky Zsolt