Versek egy elvágyódó generációnak

Van, hogy nincs energiám teljes mondatokba fogalmazni a mondanivalót, elemezni, konklúziót levezetni. Ilyenkor jönnek a rímek. A versek ritmusa, mint tiszta víz mossa át az elmém, és közben magamból és a világból is egyre többet megértek.

Az én generációmat jelenleg Magyarországon így tudnám jellemezni: az elvágyódók. Sokan már fél lábbal külföldön vannak. Arról beszélgetünk, kine, mi az a lélektani határ, amikor már tényleg dobbantana. Persze sokan mégsem indulnak útnak, hiszen itt vannak a gyökereink, a családunk, a nyelvünk. Aztán vannak azok, mint én is, akik már egyszer elmentek, végül mégis hazajöttek. Milyen furcsa, gondolom újra és újra, hogy számunkra

az otthon ennyire ambivalens: nem tudjuk teljes magabiztosággal szeretni és felvállalni a magyarságunkat, és közben mégis ragaszkodunk hozzá.

Talán számunkra ezt jelenti magyarnak lenni, ezt a disszonanciát próbáljuk megérteni, értelmezni és kifejezni. Az e heti hírlevél ezt a témát egy pár versen keresztül dolgozza fel, amelyeket az utóbbi három évben írtam. Tüntetésekről hazafelé a villamoson, lapzárta után hazaérve, az egész heti közéleti történések tükrében, a repülőn hazafelé tartva.