Az amerikai fotográfia csúcsát jelentő nevek ikonikus munkái Budapesten – autómámor Pálfi Györggyel
9 perc
2025.05.07. 12:30
2025.05.07. 13:20
Egy speciális szempontok szerint összeállított tematikus fotógyűjtemény látható június 22-ig a Mai Manó Házban. A fotográfia olyan jól ismert és nagy hatású alkotóitól szerepelnek művek, mint Berenice Abbott, Robert Frank, Lee Friedlander, William Eggleston – vagy, hogy némileg fiatalabb korosztályból is említsünk egy csillagot, Gregory Crewdson. Az Americana címen futó kiállítás kurátora Baki Péter, a képek tulajdonosa és közönség elé bocsátója pedig egy magyar üzletember és műgyűjtő, Pálfi György. Vele beszélgettünk.
Láttam kinn a kerthelyiség előtt egy szép oldtimer autót. Ön jött vele?
Igen. De ez most véletlenül alakult így.
Mi a viszonya az autókhoz, és hogyan született ebből az autókról (is) szóló fotógyűjtemény?
Gyerekkoromban több matchboxom volt. Ezeket a ‘70-es években talán csak egyetlen helyen, a Deák téri Hobby Boltban lehetett venni. Hosszú sorban állások után kerültek a karácsonyfa alá. Iskolás korom egyik kedvenc játéka volt az autóskártya: a lapokon sok nyugati kocsi szerepelt – a csepeli Merkúr-telepen valamivel kisebb volt a felhozatal. Aztán a ‘90-es évektől a munkám révén intenzívebb lett a kapcsolatom a modern autókkal. Engem egy autó formája, az ergonómiája, a belső kialakítása mindig jobban érdekelt, mint a motorikus teljesítménye.
Szinte mindig úgy vettem autót, hogy nem mentem vele próbakörre. Ha nem tetszett kívülről, vagy nem tetszett a belseje, akkor tőlem lehetett akármilyen a motorja.
De úgy látom, hogy a ‘90-es évek elejére kihalt az egyéniség az autókból. Pedig az ‘50-es évektől számos mestermű született mind design, mind motorikus szempontból. A kis Fiat 500-asnak is volt egyénisége, bája, a prémium kategóriát pedig az időtlen elegancia jellemezte, amit formatervező zsenik – jellemzően olaszok – terveztek. Hihetetlen autók és tárgyak készültek manufakturális körülmények között. Ez mára már múlt idő.
A kortárs művek gyűjtését mikor kezdte el, és miért?
A ‘90-es évek közepe óta gyűjtök kortárs műtárgyakat, jellemzően festményeket. Az első képet egy olyan aukción vettem, amelyet Einspach Gábor vezetett. Próbáltam barátkozni a klasszikusok munkáival, de hamar rájöttem, hogy nem az lesz az én irányom. Mint kortárs gyűjtő gyakorlatilag a Várfok Galériával együtt „nőttem föl”. Nem fotógyűjtőként tartanak számon, csupán néhány fotóm van kortárs művészektől: Göbölyös Luca lentikuláris sorozata, Maurer Dóra, Agnes Denes munkái. A fotográfia műfaját nagyon szerteágazónak éreztem, és végül mindig inkább egy kortárs művész olajfestményénél vagy egy üvegszobornál kötöttem ki.
Az egyik első fotográfia a későbbiekben körvonalazódó és jelentősre bővülő tematikus gyűjteményemben egy konceptuális fotó volt, Thomas Ruffnak egy munkája abból a sorozatából, amelyben talált képeket rekontextualizál. Aztán a meghatározó kölni Zander Galériában közelebbről megismerkedtem több amerikai fotográfus – például Ed Rusha vagy Joel Meyerowitz – munkáival, később pedig vásároltam is tőlük. Ezek már mind autós és Amerikához kapcsolódó képek voltak. Nem feltétlenül az autókat néztem, hanem Amerikát kerestem a képeken. A gyűjtés elején nem volt tudatos a fókusz, de aztán körülbelül a tizedik kép után elkezdtem gondolkodni arról, hogyan fejlesszem a gyűjteményt.
Kik segítették a fotógyűjtemény a felépítésében?
Gyakorlatilag senki. Átgondoltam, hogy mit gyűjtsek ahhoz, hogy olyan gyűjteményem legyen, amely adni tud a nézőnek, adni tud nekem, a gyűjtőnek, és nemzetközileg is értelmezhető. Ez az utóbbi fontos szempont volt. A minőség megkerülhetetlen dolog. Ebben a gyűjteményben olyan nevek vannak, akik az amerikai fotográfia csúcsát jelentik – ez tudatos választás volt. A képeken pedig vagy autó, vagy autórészlet szerepel, emberek nincsenek rajtuk, vagy csak elvétve.
Miért került be ez az utóbbi kitétel is a gyűjtés szempontjai közé?
Eleinte ez nem volt tudatos döntés, de valamiért csak olyan képeket vettem, amelyeken nem voltak emberek. Ezek tetszettek. De azt is mondhatnám, hogy
tudat alatt nem akartam érzelmi-pszichológiai vetületeket bevonni a gyűjtési szempontok közé. Olyan képeket kerestem, amelyek Amerikáról szólnak és fotótörténeti, fotótechnikai szempontból is érdekesek.
Ez egy nehéz vállalás, ugyanakkor egy érdekes utazás és tanulási folyamat volt a számomra. Kerestem a kis történeteket, kapcsolódásokat a képek között; több ilyen szál is van a gyűjteményben.
A ‘90-es évek közepétől fogva sokat utazom az Egyesült Államokba, több ezer kilométert vezettem már ott, leggyakrabban Kaliforniában. Mindig is rezonáltam a vidéki Amerikára, a modernista épületekre és az amerikai autókultúrára. De mára már főleg koreai és japán autókat látni az utakon, és most készülnek a kínaiak is. Minden megváltozott, amikor kitört az olajválság, az verte be az első szöget Detroit koporsójába.
Nem támaszkodott műkereskedőre sem a gyűjtési fázisban?
Nem. Miután meghatároztam magamnak a fókuszt, jórészt az internet segítségével föltérképeztem, hogy kik a vezető amerikai fotográfusok, és elkezdtem átnézni ezeknek a művészeknek a portfólióit, a weboldalait, a kiállításait. Feliratkoztam levelezőlistákra, és máig folyamatosan kapom a néznivalókat. A gyűjtés során megismerkedtem az olyan nagy, fotóra specializálódott amerikai galériákkal, mint a Bruce Silverstein, a Robert Klein vagy a Jackson Fine Arts; értesítenek, ha van valami számomra érdekes darabjuk. Megnézem az összes fontos kiállítás preview-ját, és az úgynevezett viewing roomok anyagait. Olyan mennyiségű nemzetközi kortárs művészetet és aukciós anyagot látok, amit szerintem Magyarországon csak nagyon kevés más gyűjtő.
Ismer olyan fotógyűjteményt, amely hasonló tematikán alapul? Az amerikai autók formavilágára, meg a köréjük kiépült gazdag és sokrétű kultúrára gondolva, nem nehéz elképzelni, hogy ez másnak is eszébe juthatott.
Vannak hasonló gyűjtemények a világban, csak többnyire szélesebb spektrumon keresztül ölelik fel a témát. Például a Foundation Cartier-nek is – amivel én értelemszerűen nem tudok versenyezni – van egy nagy, amerikai autós tematikájú gyűjteménye, ezt könyvben is kiadták. De persze létezik több ilyen tematikájú fotóalbum is.
A fotográfusok közül kikkel találkozott személyesen?
A gyűjtött képeim többsége idős amerikai alkotóktól származik. Ők már nem nagyon utaznak. Ha személyesen nem is találkoztam velük, sok művésszel leveleztem a gyűjtésem és a mostani kiállítás kapcsán. Amikor elmondtam, hogy milyen projekten dolgozom, sokan nem is értették, és azt hitték, hogy kurátor vagyok, aki anyagot keres egy kiállításhoz.
A gyűjtők nem szoktak így, direkt módon utána menni képeknek?
Nem tudom. Tény, hogy sokakat meglepett, hogy valaki Magyarországról ilyen szinten érdeklődik a munkájuk iránt és rendelkezik is némi felkészültséggel a témában. A tervezett albumhoz is engedélyeket kellett kérni. A könyvnek Marla Hamburg Kennedy amerikai kurátor és műkereskedő lesz az egyik szövegírója, a kiállításon olvasható szöveget is ő írta. A gyűjtés során találkoztunk, és hamar megtaláltuk a közös hangot. Rajta keresztül vásároltam meg például a fotográfus-színész-rendező Dennis Hopper ikonikus, korai fotóját, a Double Standardet, és az esti benzinkutat ábrázoló Peter Hujar-képet.
Szintén régóta „néztem” William Egglestonnak azt a lilás fényű, esti képét, amely Morton belvárosában készült, és a legelső albumában, a Guide-ban is szerepelt. Három évet vártam, mire az eladó úgy döntött, hogy megválik tőle. Most ez a kép is ott látható a kiállítás nyitótermében.
Abban a teremben, amelyet most említett, vannak talán a legnagyobb nevek. A legkorábbi Berenice Abbott 1936-os képe (Benzinkút, Tremont sugárút és Dock utca, Bronx, 1936/1979), amely az egyetlen második világháború előtti alkotás. Az összes többi kép 1945 után készült, egészen egy 2023-as műig, mely a kiállítást és a gyűjteményt is lezárja.
Szintén az első teremben látható Robert Franknek a The Americans című sorozatából származó képe, a Letakart autó, amely a művész egyik legismertebb, és egyben a kiállítás legdrágább fotográfiája. A teljes sorozatot éppen a Zander Galéria állította ki a tavalyi Art Baselen, a művész születésének 100. évfordulója alkalmából. Sokáig kerestem ezt a fotót.
A letakart autó mint fotótéma egyébként több művészt is megihletett, a kiállításban például Todd Hidótól is van egy ilyen. A nyitó teremben William Egglestontól – aki jelenleg a legdrágább műveket készítő élő amerikai fotográfus – három fotó is látható, kettő a „Los Alamos”-sorozatból, illetve a már említett, Morton belvárosában készült éjszakai kép. De van ott egy másik Robert Frank kép is – szintén a The Americans sorozatból –, amelyen egy Chevrolet hátsó szélvédője látszik, rajta keresztény tematikájú matricák (pl. „Krisztus meghalt a vétkeinkért”), ami jelzi a vallásosság szerepét Amerikában. Ez a kép is úgy beszél az amerikai társadalomról, hogy közben nincs emberi alak rajta.
A képek nagyrészt kronológiai sorrendben kerültek fel a falakra, és csaknem 90 évnyi fotótörténetet ölelnek fel. Magának az amerikai autókultúrának a fejlődéstörténete is végigkövethető bizonyos fokig, hiszen a különböző évtizedekben más-más stílus szerint készültek a kocsik.
Említette, hogy Robert Frank képéért adta a legtöbbet. Mondjon egy számot!
20 millió forint feletti áron is láttam már ezt a képet aukción leütni. Remélem ezzel mindent elmondtam az értékéről.
Van olyan fotográfia, amelyet szeretett volna megszerezni, de nem sikerült?
A gyűjtés már tulajdonképpen lezárult, igazából nem nagyon keresek új munkákat, de természetesen még tudnék mit választani. Jó lenne egy szép, nagy Eggleston kép, de azoknak az árai már az egekben vannak.
Az elpusztult New York-i ikertornyok is láthatóak több fotón…
Igen, például Joe Maloney képén vagy Mitch Epstein fotóján. Érdekes belegondolni, hogy Agnes Denes, akinek most a Szépművészeti Múzeumban van kiállítása, nem messze az utóbbi képen megörökített helyszíntől vetett be egy kb. 100× méteres területet búzával, amit aztán le is aratott, miközben az egész folyamatot fotókon dokumentálta.
A kiállított alkotásokon az is megfigyelhető, hogy milyen volt a ‘70-es években New York, amit Budapestről a legtöbben talán másképpen képzelnek el.
Egy másik visszatérő elem a benzinkút, amely több fotón is megjelenik. Nem véletlenül: az amerikai utazásnak, a motorizációnak ez egy fontos kelléke. Érdekesség, hogy az 1936-os Berenice Abbott-képen ugyanolyan a Texaco logó, mint több évtizeddel később Joe Maloney fotóján. A cég ennyi idő alatt sem változtatott az ikonikus emblémán.
A visszapillantó tükör is visszatérő motívum a gyűjteményében szereplő képeken.
Ezt kissé poétikus dolognak tartom. Szokták mondani, hogy ne felejtsen el az ember a visszapillantó tükörbe nézni, hogy tudja, honnan jött. Talán Lee Friedlander híres sorozatának képein látszik ez az alkatrész a legtöbbet, amikor egy autóból fényképezte Amerikát. Tőle a gyűjteményemben szereplő képet már kifejezetten azért vettem, hogy bővítsem a kollekció ezen vonalát.
Vannak olyanoktól is munkák, akiket maga fedezett fel a gyűjtemény számára?
Mindenki, akitől képem van, valamilyen szinten nevet szerzett a fotográfiában, de nem mindenki megkerülhetetlen. Al Satterwhite például sajtófotósként indult, dolgozott reklámfotósként is sokáig, de benne van a kánonban. Tőle a híres floridai autóversenyeken – Daytona, Sebring – készült képek szerepelnek, amelyeken három híres márka, az AC Cobra Shelby, a Ferrari és a Chevrolet versenyautói láthatók.
Ön is szokott autóversenyezni?
Csak oldtimerversenyeken – közepes eredménnyel –, és azok a versenyek nem a sebességről, hanem az ügyességről és a túrázásról szólnak. Amerika részben a sebesség és a nagyság bűvöletében él. Ezért is szerepel a gyűjteményben egy olyan kép Richard Misrachtól, amely a Bonneville-sivatagban készült, ahol évtizedeken keresztül a legtöbb szárazföldi sebességi rekord született. Nagyon szépnek tartom a kép kompozícióját. A képen egy furgon látható, ez a legnagyobb darabszámban eladott autótípus Amerikában.
Mikor járt Amerikában utoljára?
Januárban. A választások óta érdekes dolgok történtek ott, és még történni is fognak, de ezek az amerikai tájat kevésbé befolyásolják. A települések között elterülő üres táj, a szupermarketek, a városok struktúrája, az, ami Ernst Haas fotóján olyan jól látszik: a 66-os út, Albuquerque, Új-Mexikó. Vagy ott van Jeff Brouws képe: egy piros Mustang áll egy régi motel mellett Las Vegasban. Az a kép akár tegnap is készülhetett volna.
Együtt lakik ezekkel a fotókkal?
Az irodámban több kép is kinn van a falakon, például Eggleston, Ed Rusha, Evelyn Hofer, Thomas Ruff, Ezra Stollerfotográfiái. A kollégáim már megszokták őket az évek alatt, és hiányzik nekik, hogy nem látják őket naponta. A kiállítás után biztos, hogy többször fogom cserélgetni a képeket. Jól esik nézni őket.
Nyitókép: Thomas Ruff: press++65.33, 2016
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!