Mit hozhat Orbánnak a kiskorúak megrontásáról rappelő Dopeman?
Nemcsak Majka, Dopeman számai is gondot okozhatnak Orbán Viktornak.
„Na, mondom, egy napig biztos érdekes lesz cigánynak lenni, elkomorulsz te is.”
(Balogh Rodrigó)
A mottóul választott mondat egy Facebook-posztban elejtett ironikus megjegyzés, amelyet aztán egy friss színházi kezdeményezés örömteli üdvözlése követ. Az együttműködés a Független Színház (FÜSZI) és a Trafó között EU-s pályázatból jött létre, méghozzá „roma és nem roma alkotók vagy alkotócsoportok számára új előadó-művészeti produkciók létrehozásának támogatására, stand-up (önreprezentáció és humor) fókusszal”.
A Független Színház előadása
Váradi Béla
A közelmúltban tanúi lehettünk humoristák rasszista megnyilvánulásainak: hogy milyen lehetett ezeket és a médialavina következményeit romaként megélni, azt csak a romák tudhatják, mi, nem romák legfeljebb elképzelhettük olvasmányok, beszélgetések alapján. És megélhettük azt, amit naponta többször is: milyen egy országban felelősségvállalás nélkül – „mosom kezeimet” – mindig más a hibás alapon sárba tiporni alapjogokat, megalázni embereket.
Ahhoz, hogy a képzeletünk megteljen valóságalapú történetekkel,
kellenek a roma hősök és az ő igazságaik,
mert ha kételkedünk is, legalább van esélyünk kérdezni: ebből lesz valamiféle tudás. Tudásunk érvényességét megint csak a valóságban tudjuk igazolni, ehhez pedig találkozások kellenek.
A találkozásokhoz közösségi, kulturális terek, jobb híján intézmények szükségesek. Akik ebben is kételkednek, és felülről lefelé rangsorolják, nem pedig horizontálisan, egymást támogató elemekként gondolják el a szociális, kulturális, oktatási ügyeket, azok véleményem szerint tévednek.
Balogh Rodrigó ebben a hetilapban mesélt az általa (és társa, Illés Márton dramaturg által) alapított Független Színház történetéről, piaci szemléletéről, missziójáról az egyik legfontosabb transznacionális európai roma kulturális esemény, a Roma Hősök Színházi Fesztivál kapcsán.
A FÜSZI nézőterén a hétköznapokban is roma a közönség fele, társadalmi hátterüket tekintve pedig összetett, mert a kapcsolódásaik más-más eredetűek. Ez lehet a civil szervezetekkel karöltve végzett közönségszervezés, tehetséggondozás (a szülők a gyerekeiktől hallanak róla) eredménye, illetve a nagyon is aktív, fiatal roma értelmiségiek, művészek hálózatosodásának vagy erőteljes közösségi média jelenlétének köszönhető.
A Független Színház előadása
Váradi Béla
Az ELTE Média Tanszéken, a Független Színházzal egyidős Romakép Műhely eseményein soha nem fordult elő ilyen arány, még ha a meghívott vendégek között szép számban szerepeltek is roma származású alkotók, szereplők, szakemberek. A vetített filmeken, a beszélgetések során hallhattunk roma szereplők nézőpontjából valóságalapú történeteket, de valódi találkozásokra legfeljebb a szervezők és meghívottjaik között került sor.
Pedig hogy ezek mennyire más minőségű, mélységű tudást jelentenek, azt csak az tudja, akinek szakmája révén megadatnak ezen lehetőségek.
A berlini székhelyű transznacionális szervezet, az Európai Roma Művészeti és Kulturális Intézet (ERIAC) adottságaiból és a képviselt szellemiségből adódóan európai szinten képes ellátni ezeket a feladatokat. Az alapításhoz szükséges érdekképviselethez nemzetközi összefogás, és sok egyéb stratégia nyomán a német állam belátása, majd EU-s támogatás is kellett. Hogy Magyarországon miért nem alakulhat ki ilyen nyomás a politikai döntéshozókra, akik források és irányelvek felett hatalmaskodnak, annak okát nem fogom itt megfejteni. Személyes meglátásom oszthatom meg csak: talán azért, amiért itt más szakmai érdekképviselet sem működik.
Mintha a kimondástól, a szembenézéstől, a megbeszéléstől való Kádár-kori félelmek megsokszorozódtak és különféle, új formát öltöttek volna, a „rémönuralom” (Petri György), a pozíció elvesztése feletti aggodalom mindent átjár, erodálja az emberi, szakmai, munkatársi kapcsolatokat.
Az idén 7. alkalommal megrendezett Roma Hősök Színházi Fesztivál nyitóelőadása is hasonló tapasztalatot dolgozott fel, méghozzá William Shakespeare Vihar című színművének átdolgozásával, a román Giuvlipen Társulat előadásában, Michaela Dragan rendezésében. A cím, Caliban és a boszorkány, utal az „újfajta” főszereposztásra, a megváltoz(tat)ott hatalmi viszonyokra. A futurista disztópia tükrében számtalan motívum késztet felismerésre, önismeretre: a helyünk, a helyzetünk a roma / nem roma viszonyrendszerben állandó reflexiót kíván mindkét oldalon, még ha ezt sokan nem is szeretnék elismerni. A hasonló művészeti példákat sorolhatnánk még, hiszen Magyarországon több olyan roma művészkollektíva, egyéni alkotó működik, aki a kifordítás, aláásás eszközeivel tűpontos látleletet ad korunk égető identitásproblémáiról.
Kérdés azonban, hányakhoz jutnak el ezek a látleletek, kérdésfeltevések? Összevethető-e hatásában például egyazon budapesti kerületen belül a nagy állami infrastruktúrával bíró Nemzeti Múzeum, a jóval kisebb léptékű Józsefvárosi Múzeum és egy kis, civil alapítvány által, főleg önerőből, legfeljebb, ha minimális támogatással működtetett Bura Galéria? Jellegük, felépítésük, céljuk, célközönségük is más, tehát nem összemérhetők. Az azonban kis képzelőerővel átgondolható, milyen hatásra lenne képes a Burához hasonló, progresszív szellemiségű roma kulturális intézmény a Józsefvárosi Múzeum vagy a Nemzeti Múzeum léptékeiben. Ismerjük a „meg nem valósulás természetrajzát”, készült róla hajdanán kiállítás a Gallery8-ben, írtak róla doktori disszertációt, de szerezhettünk róla a közelmúltban saját bőrünkön is tapasztalatot.
A Bura Galéria 2024-es Te nem vagy olyan című kiállításának részlete
A szerző felvétele
Szinte hallom az ellenérveket minden oldalról: hiszen a kormány sokat költ roma kulturális, oktatási programokra, nézzük csak meg a nagy színházi, zenei produkciókat! Mindenféle kulturális egyesületek, terek, közösségek pályázhatnak sikerrel roma tematikájú eseményekre – sorolják sokan a közelmúlt példáit a kerületi programoktól kezdve a különböző fesztiválok „roma udvaráig”. És a legnyomósabb érv: minek a romáknak újabb intézmény, ott van a Romano Kher, a fővárosi fenntartású központ; és egyébként is csak gettósítanánk a roma kultúrát. (A hardcore rasszista gyűlölködés megnyilvánulásait persze most nem sorakoztatnám ide.)
A különbség a között, hogy milyen saját jogon, önálló kulturális, oktatási intézményként kidolgozni koncepciót, stratégiát, üzleti tervet, és képviselni azt, majd megérdemelt elismerésből tovább építkezni vagy a hibákból tanulni; illetőleg hogy milyen állandóan kívülről-felülről megszabott feltételeknek megfelelni, ezer százalékon teljesíteni, mert folyamatos megmérettetésben, de érdemi visszajelzés nélkül kényszerül valaki dolgozni… tetemes.
Visszatérve a művészeti élethez: az ERIAC éppúgy része volt a 13. Berlini Biennálénak, ahogyan a Bura Galéria a budapesti OFF-Biennálénak –pontosabban nem egészen ugyanúgy, hiszen a leírásban úgy azonosítja magát, mint „sister organization”, azaz „nővérszervezet”. (A nyilvánvalóan feminista eredetű elnevezésnek nehéz magyar megfelelőt találni, mert nem létezik, jelentését azonban ismerjük, vagy ha nem, képzeljük el.) A Bura az OFF inkluzív szemléletet tükröző kiállításkínálatában egyenrangú szereplő. Tehát ez nem eltérő szint, hanem más kulturális, társadalmi környezetből eredő különbség, s
egy ilyen indíttatásból összerakott kiállítás lényegesen jobban segít megérteni, milyen ma Európában, és milyen Magyarországon romának lenni.
Ha a kultúránkban egyre nagyobb szerepet játszó, különféle múzeumi kiállításokra gondolunk, ott sem jobbak a tapasztalatok. Ragozhatjuk napestig a roma-inkluzív szemlélet követelményeit, a dekoloniális gyakorlatok alkalmazhatóságát és annak gátjait, ha nem tesszük fel közben a kérdést, milyen hozadékai lehetnének egy önálló, romák által létrehozott, új muzeológiai szemléletű, közösségiségen, részvételiségen alapuló roma intézménynek, az ott zajló gyűjteményezési, archiválási, tudástermelő gyakorlatnak.
Friss és korábbi élményeim birtokában – a digitális RomArchivot az egyetemi oktatásban folyamatosan használva vagy a berlini Jüdisches Museum tárlatainak visszajáró látogatójaként – határozottan állítom: az ön-, történelmi és egyéb tárgyi ismeretek megfelelő közvetítéssel a szociális változások irányelveit szilárdan támasztanák alá, hatásukat erősítenék. Továbbá biztosíthatnák a megfelelő értelmezési keretben történő megszólalások, kimondások, a releváns kérdések, a beszélgetés lehetőségét.
A mottóból pedig legyen keret: azzal a mondattal fejezem be írásomat, amellyel Balogh Rodrigó a fentebb idézett interjút:
„Szerintem, ha egy autoriter társadalomban elhallgatod, amit gondolsz, azzal segíted az autoritást.”
Nyitókép: A Független Színház előadása. Fotó: Váradi Béla
A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!
