A libikóka közepére állva, lelassulva, a saját testünk mozgására figyelve egyenesbe hozhatjuk a mérleghintát. Ugyanígy a munkában és a magánéletben is megtalálhatjuk azt az egyensúlyt, amelyben időt tudunk szánni a karrierünkre, a párkapcsolatunkra, a családunkra és önmagunkra is.
Szexuális életünk megkezdése előtt úgy hisszük, hogy a szex olyan folyamat, amelyet nemsokára megtanulunk, és onnan már a birtokában vagyunk ennek a tudásnak. Ezzel szemben a szexualitás működése, jellemzői és érzelmi megélése nagyon más a különféle életszakaszokban. Így sokkal inkább beszélhetünk életen át tartó folyamatos változásról.
A mai modern társadalmak embere sokszor úgy érzi, fogódzók nélkül kell átjutnia élete egyik szakaszából a másikba, megküzdenie a felnőtté válás kihívásaival. Másképp van ez a kevés törzsi társadalomban, ahol évszázados, ha nem évezredes rituálék vezetnek át a szakaszokon.
Technika- és médiavezérelt mai világunkban általánosnak tekinthető, hogy a fizikai valóságon kívül digitális életben is létezünk. De vajon hogyan lépünk be a digitális életbe, és hogyan távozunk belőle? Meddig tart ez az életünk?
A szülőknek szóló magazinok idealisztikus képeinek hatására a köztudatban az él, hogy szülőnek lenni mindig csodálatos. Ám a legtöbb szülő megrémül, furdalja a lelkiismeret, ha egy-egy nehéz nap után kimerült, szomorú vagy elkeseredett lesz. Az alábbiakban e korszak öt jellemzőjét mutatom be, és javaslatokkal is élek.
Miért a bizalom az alapja a fejlődésnek? Mi a következménye, ha csak „túlélek”? Hogyan lehet a kapcsolat a legfőbb gyógyír? Mikor, ha nem most? Feldmár András és Büky Dorottya tévelygőknek írott párbeszéde az életszakaszainkhoz kapcsolódó kríziseinkről.
Az utóbbi húsz évben – egy-egy képzőművészeti kiállítás kapcsán – fellángolt a vita arról, hogy a tizenéves kamasz vagy kiskamasz lányokat erotikus pózban ábrázoló festmények morálisan mennyire elfogadhatók. Pontosabban: van-e joga egy művésznek érzéki képeket készíteni fiatal lányokról, akik nem lehetnek még tisztában azzal, hogy eszközzé válnak egy művész ecsetjén, vagyis kihasználják az éretlenségüket.
Jártunkban-keltünkben megéhezünk, megszomjazunk, megállunk „kispiszkostól” a fine diningig. Nosztalgiázunk és felfedezünk, megyünk az emlékeink után, rábízzuk magunkat a véletlenre, vagy éppen nagyon is tudatosan keresünk valami újat. Aztán elmeséljük, mondjuk a magunkét. A vendégét – mert mi vagyunk a mindenkori vendég. Felbukkanásunk bárhol várható. Most éppen a Kelenvölgyben.
A hobbiterepjárók, azaz az SUV-járművek uralják a nemzetközi és a hazai piacot, ám a térnyerésükhöz az is kellett, hogy az új generációs kocsik csak halványan emlékeztessenek az elődökre, a második világháborús katonai terepjárókra.
A jó vagy kiemelkedő teljesítményhez szükség van némi stresszre, de ha túlságosan izgulunk, könnyen kialakulhat teljesítményszorongás. Milyen okai, tünetei és fázisai vannak ennek a lelkiállapotnak? Hogyan segít a leküzdésében az élsportolók mintája? Mit tanácsolhatunk az érettségizőknek és felvételizőknek, hogy ne aggódjanak túlzottan a kemény vizsgáktól? És mi köze mindennek a Covid alatti kenyérsütéshez?
A perspektívaváltás pszichológiai háttere az átkeretezés jelenségében rejlik, amelynek során új jelentést tulajdonítunk a körülöttünk lévő eseményeknek. Bár a körülmények ritkán irányíthatók, belső világunk és hozzáállásunk rajtunk múlik.
Julian Assange egész eddigi életében olyan adatokat, információkat akart megszerezni, amiket a nagy cégek, vállalatok, vagy éppen a kormányok alaposan eldugtak az átlagos állampolgár elől. Vagy azért, mert ezek érzékeny, személyes adatoknak minősültek, esetleg azért, mert valami visszaélésre szolgáltattak volna bizonyítékot, vagy pedig azért, mert a nyilvánosságra kerülésük többeket sodort volna életveszélybe. A WikiLeaks alapítójaként a köztudatba berobbant Julian Assange azonban nem minden esetben érzékelte a különbséget ezen kategóriák között.
Kutatásai során Kelly McGonigal amerikai egészségpszichológus rájött, hogy tévedett. Hosszú ideig tévesen démonizálta a stresszt. Amivel szerinte nem leszámolni kell, hanem megszelídíteni.
Téved, aki azt gondolja, hogy manapság azért eszünk, mert éhesek vagyunk. Ez a legritkább.
A sokak által (legalább hírből) ismert bulimia, anorexia vagy túlevés mellett akad pár ritkább, étkezéssel kapcsolatos anomália, amelyek legalább olyan kellemetlenül érinthetik a tőlük szenvedőket.
Az egyik emlékezetes reklámban az elfoglalt üzletasszony mindig rohan, épp csak bekap valamit – míg a menetrendszerűen fellépő gyomorproblémák miatt végre megvilágosul, és megfelelő bélflórát tartalmazó joghurt fogyasztásával billenti helyre belső állapotait. A kapkodás és a rendszertelenség tényleg nem válnak előnyére a szervezetünknek, de a napközbeni étkezés megtervezése, összeállítása valóban nem egyszerű feladat.
Az elviselhetetlen lelki fájdalomban, amit néha érzünk, megérinthet minket a halál szele. Elhessegetés és tagadás helyett szembe is nézhetünk az érzéssel. Tanulhatunk, fejlődhetünk általa, sőt a változásunk záloga lehet.
A krízis, a válság az ember személyiségfejlődésének nélkülözhetetlen eleme, a visszatérése törvényszerű. Előfordulhat azonban, hogy egész életünk válságban zajlik.
Amikor változás történik az életünkben, sokféleképpen reagálhatunk. Legtöbbször nem is sejtjük, hogy reakciónkat többek között meghatározhatja születésünk milyensége.
Carpe diem! Élj a mának! – halljuk sokszor a jelenkor egyik mottóját. A hedonizmus jó dolog, a carpe diem is. De csak akkor, ha elhelyezhető a személyes történelmi idősíkba, ha a jelen mellett megjelenik a múlt és a jövő is.
