HVG Extra A Nő
HVG Extra A Nő

A legmélyebb magánügyünk, életünk egyik legintimebb szelete. Mégis szinte állandó a társadalmi nyomás, az elvárás: a nő arra született, hogy anyává váljon. A Nők gyermek nélkül című interjúkötetben 18 nő történetét olvashatjuk – a könyvből most Bocskor Bíborka énekesnő szerkesztett történetét közöljük.

Éppen egy eléggé mély, de nem reményvesztett periódust élek. A próbálkozások ellenére gyermektelen vagyok. De hiszek abban, hogy ha megvan az emberben a testi-lelki-szellemi harmónia, akkor tud varázsolni, és együtt tud varázsolni Istennel is akár. Ahogy idősebb lettem, egyre inkább éreztem, hogy nagyon nehéz és sokkal felelősségteljesebb a döntés, hogy gyereked legyen, mint mondjuk hamvas 22 évesen. Folyamatosan tisztára kell mossam a világot magamban.

Négy éve endometriózist diagnosztizáltak nálam. Meg kellett hoznom a döntést, hogy felvállaljam-e a betegségemet a nagyvilág előtt. Ez nem egy széles körben ismert állapot, tulajdonképpen a méhnyálkahártya fájdalmaktól kísért, rendellenes viselkedése. Az benne az ellentmondás, hogy a terhesség gyógyítaná, ugyanakkor éppen a betegség hátráltatja a fogamzást. Nagyon sok embernek identitást ad a betegsége, én ezt el akartam kerülni. Ugyanakkor ez is egy olyan szorongató tabu, amelyről senki nem beszél, pedig sokakat érint. Eldöntöttem, hogy felvállalom a betegségemet, hogy ezzel is tudjak segíteni másoknak. A célom az volt, hogy minél többen fel tudják és merjék vállalni az állapotukat; illetve az orvosok figyelmét is igyekeztem felhívni, hogy nem normális, ha egy nőnek ennyire fáj a menstruációja.

Képünk illusztráció.
©

Sok esetben nem derül ki egyértelműen, hogy endometriózis áll a tünetek hátterében. Nálam egyértelmű jele volt, egy vérrel telt hatalmas ciszta. Vártuk, hogy organikusan megszűnik, de helyette inkább nőtt, és műtétre került sor, ami mély nyomot hagyott bennem. Az erdélyi nők, a felmenőim között is volt példa erre a problémára, csak akkor még az volt az orvosi protokoll, hogy kipakolták őket. Azt is tudom, hogy többnyire olyan nők sajátja ez a betegség, akik nem vállaltak gyereket időben. Nálam ez nem szándékos, egyszerűen nem jött össze.

Kutakodtam, mit találok a családomban, ami esetleg gátol vagy valamilyen elakadást jelentett számomra, de nem találtam semmit. Nincs bennem olyan érzés, hogy valami lehetett volna jobb, nem táplálok elfojtott haragot. Hiszek abban, hogy minden szülő a legjobbat akarja. Szerencsésnek érzem magam.

Úgy bánni magammal, mint a legkedvesebb gyermekkel

A műtét után elmentem egy endometriózis-specialistához, aki azt mondta, hogy szükséges egy második műtét. S akkor véletlenül megismerkedtem egy fantasztikus orvosnővel, aki azt mondta, bebizonyítja, hogy semmi bajom, menjek el MRI-re. Az MRI már nem mutatta ki a csomót. Nem volt következő műtét, megpróbáltam helyette helyesen táplálkozni, a fájdalmaimmal együtt élni, a saját magam orvosa lenni. A fizikai vizsgálatok azóta sem mutattak ki semmit. A testi változtatásokat könnyebb volt beiktatni, bár a diéta hatalmas fegyelmet igényel az embertől, sokszor kibillenek, amikor azt érzem, túl szigorú vagyok önmagammal szemben. Próbálok úgy bánni magammal, mint a legkedvesebb gyermekkel, ugyanakkor ez eszméletlenül nehéz. Nehéz lefaragni a folyamatos maximalizmusból.

Elgondolkodtam rajta, hogy ha nem jön össze a gyerek magától, akkor kell-e beavatkozni. Arra jutottam, hogy ha adódnak ilyen lehetőségek, és nem próbálnám meg, akkor hogy számolnék el magammal?

Képünk illusztráció.
©

Az ember igyekszik az esze, a lelke, a szelleme között lavírozni, megérteni és feldolgozni, ami történik, de nem egyszerű. Nekem legalábbis nem. Ezt még nem tudtam megvarázsolni, pedig nagyon szerettem volna. Ugyanakkor tudom, hogy nem hiába történik, ilyen szempontból türelmes vagyok. Megélem a lelki apályt-dagályt, és próbálok optimista maradni.

Harmadévesként a színművészetin azt éreztem, hogy a művészet nem lehet olyan fontos, mint az élet vagy a lélek. Volt egy lázadás bennem: mindennél fontosabb a föld, a gyermek, hogy varázsoljál. Otthagytam a színművészetit, hazaköltöztünk a párommal, és az volt a vágyam, hogy létrehozzunk egy gyermekotthont.

Egy hatalmas házban éltünk, pályázni akartam, hogy árva gyerekeken tudjunk segíteni. Abban a pillanatban egyrészt művészetmentesen képzeltem el az életemet, másrészt úgy, hogy majd lesznek saját gyerekeim és örökbefogadottak is. Milyen szép lesz az életnek ez a fajta fúziója! Az élet organikusan ad engedélyeket bizonyos dolgokra, másokra pedig nem. Erre nem adott. Hiába az akarás, ami nem jön, azt el kell engedni. Most is gyakran megszáll a gondolat, hogy valami kézzelfoghatót kellene alkotni. Egyelőre nem látok értelmesebbet, mint a szociális munka, de az sem annyira kézzelfogható. Egyfajta lebegésben vagyok.

Sokan úgy képzelik, hogy ez egy áldozat

Eredendően rajongok a gyerekekért. Mindig azt éreztem, hogy különös, nem átlagos kapcsolatba tudok lépni velük és az állatokkal is. Az erdélyi környezetben mi valahogy úgy születtünk, hogy már egész kicsi kortól kezdve gondoltunk a saját gyerekünkre. Ez ott szervesen hozzátartozik az élethez, nem az történik, hogy egyszer csak jön egy társadalmi elvárás.  Most, 36 évesen érezni azért a külső nyomást, de mára meg-tanultam, hogy „gondoljatok, amit akartok”, nem kell mindig magyarázatot adni. Van, aki azt hiszi, azért nincs gyerek, mert nem akarsz az életedben teret engedni neki. Sokan úgy képzelik, hogy ez egy áldozat, és valószínűleg áldozat is olyan szempontból, hogy megosztod magadat és feladod az addigi életedet.

Mindig felelősségteljesen kellett döntenem. Mióta létezik a Magashegyi Underground, a zenekarunk – a fiúk és egy kis stáb, amelynek tagjai velünk együtt húzzák folyamatosan a produkciót –, materiális szinten is függünk egymástól. Nem hagynám őket cserben, de nekem sem lehet akadály ez a fajta második családom. Nekem kell ezt megoldani, az arányait szépen beállítani. Nagyon szeretek ebben a közösségben lenni, úgyhogy meg fogom találni a módját. Az életedből merítkezel a művészetedben: az ember lelke és agya soha nem áll le, ha kisbabát várok majd, akkor biztos, hogy visszacsöppen valami ebből az alkotói térbe.

©

Emlékszem, sokat beszélgettem a szomszédnőmmel a régi albérletem gangján. Rendkívül pedáns, keleti kimértségű nő, de nincs senkije. Mindig panaszkodott, hogy milyen magányos. Kérdeztem, miért nem fogad be egy állatot. Á, nem. Kérdeztem, gyereke nem lett? Nem, nem lett. Miért nem fogadott örökbe? Azt válaszolta – és nagyon sokan így gondolják –, hogy hát az nem ugyanaz a vér. Szerintem meg ember-ember. Nem néztem meg a Beszélnünk kell Kevinrőlt, pedig rajongok Tilda Swintonért, de nem akarom elhinni, hogy szülő és örökbe fogadott gyermeke ne hatnának egymásra. Ha egy nehéz sorsú, pszichésen bonyolult gyereket fogadsz örökbe, és benned megszületik a jó, a türelem, a közös sors felvállalása, biztos, hogy belé is átadod. Otthon, Erdélyben, amíg felnőttem, számos történetet láttam, hogy asszonyok a háztartásban maradtak, befogadtak négy-öt gyereket, kaptak utánuk támogatást, és nagyon meleg családi környezetet, szép életet biztosítottak nekik. Sokszor roma gyerekeket fogadtak be, ismerek közülük jó néhányat, mind normális, aranyos, szociális felnőtté vált. Rossz példát nem láttam befogadott gyerekre.

Remélem, hogy nekem is megadatik

Falusi környezetben nőttem fel, a kommunizmus bizonyos szempontból korlátozta a szüleimet, ugyanakkor a vidéki élet kárpótolt. Ott ez a nyugodt, szép mese, itt meg az urbánus – a kettő megdolgozza a természetemet, a szívemet és a lelkemet. Nagy szükségem van erre. A nagyváros önmagában lerágná az egész lényemet, másfelől azonban tartok tőle, hogy a falusi dolgot hosszú távon elunnám. Úgyhogy egyelőre a kettő között ingázom. Sokszor érzem, hogy elvonulnék, és a társadalmon-kívüliség az egyetlen út. De aztán mindig meggyőzöm magamat, hogy szeretem az embereket, és jobb lesz a világ. Majd megint visszamocskosodik.

Hárman vagyunk testvérek. Édesapámék úgy mondták, egy kell az anya helyett, egy kell az apa helyett, és egy kell a világnak. Anyukám és apukám csodálatosak voltak, mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. A húgommal nagyon közeli a kapcsolatunk, a mai napig a legjobb barátom. A bátyámmal is szép a kapcsolat, nagyon mélyen szeretjük egymást, de a férfi-női válaszfal működik, nem annyira közvetlen ez a viszony, mint egy lány-lány reláció.

Képünk illusztráció.
©

A csernobili atomkatasztrófa után, ötévesen kialakult egy trombocitopénia nevű betegségem, ami a vörösvértestek el-szaporodását, vérzékenységet jelent. Horror. A környezetem megijedt, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, és nekem ezt végig kellett hallgatnom. Valószínűleg innen hozom a szemlélődő beállítottságomat és a félelmeimet is. Azt mondta az orvos, majd kinövöm, és így is történt. A gyógyulásom belső út volt, tele démonokkal meg sötétséggel, és a fénnyel a végén. Emlékszem olyan állapotaimra, amikor lázasan a valóság és valamiféle másvilág között lebegtem, nagyon mélyen megmaradt bennem.

A húgomnak két csodálatos gyereke van, otthon élnek, mesebeli környezetben. Sokszor küld délelőtt olyan fotókat, hogy combig érő hóban elindulnak, reggel már a vidéki ember kitapos egy bizonyos ösvényszerűséget, és ahogy az ösvényen mennek, a két macska megy utánuk. Pár kilométert sétálnak a gyerekekkel úgy, hogy a macskák elkísérik őket. Varázslat. Rajongásig szeretjük egymást a gyerekeivel. Vannak tüneményes keresztgyerekeim is, megpróbálok aktívan részt venni az életükben. A Magashegyi kezdeti fázisában színészházaspár barátaink kisgyerekére vigyáztam rendszeresen. Bébiszitterkedtem, de több volt ez nekik és nekem is, mint gyerekfelügyelet. A „fiúcska” most már magasabb, mint én. Szóval nemcsak egy álomkép és áhítozás él bennem a gyerekekről, hanem ténylegesen jelen vannak az életemben. Tudom, remélem, hogy nekem is megadatik.

A könyvről itt talál további infókat, és meg is rendelheti.

Bocskor Bíborka a kötethez kapcsolódó HVG Extra A Nő Szalon beszélgetésen is részt vesz - az eseményről ide kattintva tudhat meg többet:




Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.