Nők elleni erőszak vs. irodalom – Magyar írók a Staunch-díjról

A napokban jelent meg a Guardianen és a Könyvesblogon is cikk, amely a Staunch-díj színéről és fonákjáról elmélkedik. Az eredeti szándék szerint ezzel olyan regényeket tüntetnek ki, amelyekben nem bántalmaznak, nem aláznak, erőszakolnak és ölnek meg nőket, tehát a nőkkel szembeni brutalitás nem jelenik meg a szövegekben. Bridget Lawless író, forgatókönyvíró alapította a díjat, a győztes műveket pedig minden év november 25-én, a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján jelentik be. Fontos adalék, hogy Lawless magánalapítású díjáról van szó (kétezer font üti a nyertes markát) – a felháborodás azonban, amely a bejelentést kísérte, fontos kérdések tisztázását tette szükségessé. Hogy miért nem érdemes a #metoo és a #nőügyek szemüvegén át az irodalomból száműzni az erőszakot, arról az elmúlt napokban sok szó esett.

Négy magyar írót (szerkesztőt, kritikust) kérdeztünk arról, szerintük a díj – maga a kezdeményezés – hogyan hathat íróra, olvasóra, irodalmi szövegre és irodalmi piacra. Tompa Andrea, Totth Benedek, Kiss Noémi és Hidas Judit válaszolt a kérdésünkre.

Tompa Andrea

Egy jó könyv díjazása mindig progresszív. De hát most nem arról van szó, hogy egy jó könyv kapjon díjat, hanem egy nők elleni erőszaktól mentes thriller kapjon. (Mondjuk nem olvasok thrillert.)

Számos könyvet tudok, amely megfelelne a fenti elvárásoknak, mégis rossz: a nőket (és persze a férfiakat is) sztereotip, közhelyes, felületes, lélektanilag hiteltelen ábrázolásban találjuk. És olyan könyvet (drámát), amelyben nőket bántalmaznak, mégis remekmű. A kérdés mindig az ábrázolás módja: van-e kritikai viszony ahhoz, amiről az adott mű beszél, amit ábrázol. Jóváhagyja-e az erőszakot, megerősíti a status quót, a fennálló rendet, vagy éppen ellenkezőleg: kritikai nézőpontból szemléli, reflektálja, tudatosítja (az olvasóban is) azt, amit nem fogadunk el, amilyen világban nem kívánunk élni. Lehet, hogy jó szándék vezérli a díj alapítóját, mégsem hinném, hogy ez fogja a világot előbbre vinni.

Az például sokkal jobban tetszene mint feltétel: a könyv legyen szelíd és szeretetteljes a nőkkel. Bár lehet, hogy a thriller olyan erőszakos műfaj a nőkkel szemben, hogy ennek a szempontnak lehet jogosultsága. Ezt viszont nem tudom megítélni.

Totth Benedek

Az irodalmi-művészeti díjakkal kapcsolatban ambivalensek az érzéseim. Egyrészt minden díj alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet fontos kortárs művekre és alkotóikra, másrészt viszont a díjakat alapvetően összeegyeztethetetlennek gondolom a művészet és az alkotás lényegével. Egyszerűen fogalmazva: az irodalom nem lóverseny.

Ami a Staunch-díjat illeti, érteni vélem, hogy mi motiválja a kezdeményezést, mert egy nagyon súlyos társadalmi problémára hívja fel a figyelmet – most is erről beszélünk –, mégis hiányérzetem van, mert egy ilyen díj pont az ellen dolgozik, amivel az irodalom segíthet feltárni, ábrázolni és megérte(t)ni ezt a jelenséget, segíthet érzékenyebbé tenni (a férfi) olvasókat. Nem biztos, hogy igazam van, mégis megkockáztatom, hogy nem a nők elleni erőszaknak az irodalmi művekből való kiiktatása az első lépés ennek a sokakat érintő problémának a megoldása felé. Nem biztos, hogy a hallgatás a legjobb válasz az erőszakra. A jó irodalmat pedig amúgy is nehéz ilyen mesterséges korlátok közé szorítani.

Kiss Noémi

„A Staunch-díj olyan regényeket díjazna…”, ne legyünk álságosak, rengeteg ilyen tematikus díj van. Minél ideologikusabb és sematikusabb az irodalmi piac, minél több szüksége van a média terítésére (lám, már nálunk is írnak a Staunch-díjról, pedig még ki sem osztották), annál több ilyen lesz. Ugyanakkor meg vagyok győződve az írónő jó szándékáról – viszont magam előtt látom, ahogy megeszi őt a piac. „Eladható zsáner”, ez a tét, a nagy haszon. Minél inkább ez van, annál több az erőszak a regényekben, a női test irodalmi áru. Minden kornak megvannak a trendjei, aztán telítődik a piac, és ellenkezőjébe fordul. Most nem arról beszélek, hogy a közvélemény hogyan pszichologizálja át az irodalmat és alkalmazza eszközként, ma épp a gyógyítás/erőszak/trauma/betegség/a nemi identitásválasztás a piac fókusza, holnap más lesz. Nem az olvasói gyógyulás szépségét látom ebben.

Nemrég egy német konferencián jártam, ahol svájciak bemutattak egy olyan digitális alkalmazást, mely az elmúlt évtizedben eladható regények és bestsellerek szókincséből csinált algoritmust. A tét, hogy ezek alapján robotok is megírják a műveket – ebben az erőszak, női test, bántalmazás és zaklatás első helyen szerepel. Csakhogy ez fordítva is igaz, az eladó termeli ki a piaci igényeket. Így van ez a női test és e testre írt erőszak esetében is. Én a magam részéről el tudom képzelni a Stop Erőszak irodalmat. Bár hogy ilyet írjak, az nagyon távol áll tőlem, eddig fel sem merült, végig kell gondolni. (Most, hogy belegondolok, az az igazság, hogy már első novelláskötetem címadó elbeszélése, a Trans egy nőn elkövetett erőszak volt, amit magam is átéltem. Sőt a Sovány angyalokban is az erőszak, a nők elleni erőszak van a középpontban. Nekem ez végül is a fő témám. Még az útikönyveimben is előfordul ilyesmi.)

Az irodalmat mai napig tematikusan oktatják az iskolákban, nagyjából aszerint, hogy bizonyos zsáner milyen százalékban van jelen. Miért is kéne a regényekben nőket erőszakolni, verni, megalázni, bántalmazni – ha valami mást is be lehetne vezetni a piacon? A közvélemény és az olvasói réteg igényének kitapogatása és a bestsellerek íróinak hajlandósága simán megteszi majd ezt a lépést, ha erre lesz igény, új divatot teremt az „erőszakmentes irodalommal”. Kérdés, hogy mi lesz vonzóbb, mi lesz eladhatóbb, mint a nőkön tett erőszak, vagy a bántalmazott nő test. Milyen társadalomban kell élni ahhoz, hogy ne a szerelem és a csupasz, sebzett női test legyen a legeladhatóbb árucikk. Nagyon szomorú ezt így végigelemezni, a globalizált könyvpiac sematizmusán átlátni. Mondhatni visszataszító.

Hidas Judit

Mostanában egyre többször beszélnek egyesek arról, hogy meg kellene regulázni azokat az alkotásokat, amelyek sértő elemeket felhasználva ábrázolnak kisebbségeket. Szerintem érdemes óvatosnak lenni ezen a téren. Nem szabad összemosni a közbeszédet a művészettel. Ez utóbbi sokkal mélyebben és összetettebben mutat be emberi problémákat, és akkor lesz igaz és hiteles, ha nem igazodik elvárásokhoz. Az alkotó önmagából, saját szenvedéséből, tapasztalataiból dolgozik. Az erőszak sajnos része a mindennapjainknak és az emberi természetnek. Ennek elhallgatása, figyelmen kívül hagyása hamis világot hoz létre. Éppen ezért veszélyesnek tartok minden olyan tendenciát, amely a művészi szabadságot ideológiai okokra hivatkozva korlátozza.

Más kérdés, hogy az alkotó miként dönt arról, milyen céllal ábrázolja az erőszakot. Kívánatosnak, szükségesnek tartja-e, vagy ezen keresztül éppen az olvasó empátiáját akarja felkelteni. Az én írói és olvasói ízlésemhez ez utóbbi áll közel. Fontosnak tartom az olyan történeteket, amelyek jobbá, humánusabbá tehetnek minket. Ezért ha én díjat alapítanék a nők elleni erőszak kapcsán, biztosan olyan műveket jutalmaznék, amelyek ennek a kívánalomnak tesznek eleget minél magasabb színvonalon.

szerző: Fiáth Marianna