Az 1990-es rendszerváltás utáni 32 évet tágabb perspektívából vizsgálja szerzőnk kétrészes véleménycikke, mely arra fókuszál: hogyan formálódott a nyugati fejlődésben meghatározó szerepet játszó liberalizmus ezekben az évtizedekben, és milyen annak az itthoni adaptációja. Az első részben a nemzetközi helyzetet elemzi.
Mennyit érnek az önkéntesek egy háborúban, miben különböznek a zsoldosoktól, hogyan lehet belőlük értékes harci egységeket kovácsolni, és miért alakult a 20. században úgy, hogy a magyarok, ha nem mehettek, harcoltak, amikor viszont mehettek, nem harcoltak?
II. András (Endre) és kortársai egyáltalán nem értenék, miért emlékezünk meg, miért emlékezünk egyáltalán 800 év múltán egy olyan múló dologra, mint amilyen a székesfehérvári Csúcsos-hegyen 1222. április 24-én kihirdetett törvény, amelyet egy néhány hónap alatt megbukott mozgalom kényszerített ki, s amely hamarosan feledésbe is merült. Miért épp ez lett az utókor számára a nagybetűs Aranybulla, amikor volt abból – vagyis arany függőpecséttel ellátott királyi rendeletből – jó néhány előtte is, utána is.
Milyen ellenzékben lenni harminc éven át egy monolitikus kormánypárt árnyékában? Ki lehet-e törni a politikai karanténból? Lehet-e rendszert váltani egy választási győzelemmel? Ez mind csupa olyan izgalmas kérdés, amik a XIX-XX. század fordulóján épp olyan időszerűek voltak, mint ma. A témát a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársával, Cieger Andrással jártuk körbe.
A magyar szabadságharcnak véget vető hadjáratban részt vevő lovagias, a magyarokkal szimpatizáló orosz katona képe az utóbbi kutatások fényében megkopott, és sok esetben derült ki róla, hogy a szovjet történészek eltorzították a valóságot. Így történt ez Losonc felgyújtásakor is, éppen úgy, ahogy azt a mostani háborúban is láthatjuk.
Korábbi olajválságok, szénhiányok és háborúk idején áldozatkészebbnek tűntek a polgárok, mint manapság. Most is eljöhet a korlátozások ideje.
A szlovák államot megalapító katolikus pap, a hetvenöt évvel ezelőtt, 1947. április 18-án felakasztott Jozef Tiso 1944-ig, 57 éves koráig nem létezett a magyar sajtó számára. Abban kizárólag Tiszó József szerepelt. Szentként tisztelt államalapító, aki megmentette a szlovákok földjét a szétdarabolástól; háborús bűnös, aki Hitler bábjaként kiszolgáltatta a szlovákokat a náciknak és a halálba küldte országa zsidóit. Ez a két felfogás csapott össze a rendszerváltás után az önálló állami létre ébredő Szlovákiában.
Népirtás, lakosságcsere, kitelepítés terheli a lengyel–ukrán történelmet, mindenesetre Lengyelország vitán felül Ukrajna mellé áll az orosz agresszióval szemben. A lengyelek részben biztonságpolitikai okokból hajlandók félretenni a régmúlt sérelmeit.
Hazug ürüggyel támadta meg 1939-ben a Szovjetunió Finnországot, és mint a mostani háborúban az ukránok, a túlerővel szemben a finnek is jó ideig tartották magukat. Végül megadásra kényszerültek, az ország tizedét elveszítették, és rájuk erőltették a semlegességet. Mindez Ukrajnával is előfordulhat.
Az Ukrajna elleni orosz agresszió Németországot is eddig követett politikája gyökeres átgondolására késztette. Ez már csak azért sem egyszerű, mert a két ország sorsa mindig is szorosan kötődött egymáshoz.
Az avarok néhány év alatt több mint 5000 kilométert tettek meg Mongóliától a Kaukázusig, majd további tíz év múlva a mai Magyarország területén telepedtek le. Ez a migráció az emberiség történetének egyik leggyorsabb nagy távolságú vándorlása, amely az ősi DNS-nek köszönhetően most rekonstruálhatóvá vált – derült ki az avar kori elit genetikai kutatásának legújabb eredményeit bemutató tanulmányból.
A viszonylag békés hatalomváltás, de akár a palotaforradalom is ritka volt a szovjeteknél, illetve az oroszoknál. A Kreml urai inkább kihalásos alapon veszítették el posztjukat – bár megeshetett, hogy a riválisok erre rásegítettek.
Betiltott filmek, korlátozott sajtó, de viszonylagos politikai önállóság és virágzó gazdaság fémjelezték az eredeti finlandizációt a hidegháború idején. Utánajártunk, mit nyert és mit veszített Finnország azzal, hogy független, de szófogadó szomszédja volt Oroszországnak évtizedeken át.
Már több mint húsz éve kilökték március 15-ét a pirosbetűs ünnepek és a munkaszüneti napok sorából, amikor ötven évvel ezelőtt a forradalom ünnepének leminősítése elleni lázadás a felszínre tört. 1956 óta először ellenzéki tüntetést tartottak Budapesten. Lényegében ez volt az ellenzéki aktivitás kezdőpontja a Kádár-korszakban. A rendőrség brutálisan fellépett. Néhányan börtönbe kerültek, több száz fiatalt rúgtak ki középiskolákból, egyetemekről, munkahelyekről.
Ha valami sci-fibe illő fordulat hatására egy asztalhoz ülhetne valaki a XIX. század közepéről egy mai honfitársával, tudnának-e úgy beszélgetni egymással, hogy meg is értik a másik problémáit? Nehéz még csak elképzelni is egy ilyen találkozót, hiszen annyi minden lett más a világban és nem csak a monumentális társadalmi és technológiai változásokra kell itt gondolni, hanem a megélt múlt másféleségére és a magyarsággal, illetve nemzettel kapcsolatos eltérő felfogásokra is.
Megbízhatóságban és marketingben jobb volt a vetélytársainál, és még szerencsésebb is a Volkswagen emblematikus kisautója, a Bogár. Bár már 50 évvel ezelőtt megelőzte gyártásban a Ford T-modellt, nem mindenben okult annak hibáiból.
"Az a parlament, amelynek tagjai nagybirtokosok, főpapok, akik a kisemberek nyomorát, a szegény tanítóknak a helyzetét nem ismerik, nem is ismerhetik, azok nem is bírnak kellő érzékkel az igazi tanítói hivatás iránt" – mondta 1912 júliusának első napjaiban a Budapesten megrendezett VII. egyetemes tanítógyűlés egyik felszólalója. Több mint száz évvel később sem hangoznak idegenül ezek a gondolatok – ezt bizonyítja neveléstörténész szerzőnk írása.
A kétharmad-egyharmad arányban ukránok, illetve oroszok lakta ukrajnai város sokat szenvedett a múltban, a II. világháborúban szinte a földdel vált egyenlővé, aztán újjáéledt, visszaszerezte gazdasági és kulturális jelentőségét. Az orosz támadás óta ismét csatatér.
Legutóbb történetünket ott fejeztük be, hogy 1765-ben II. Nagy Katalin orosz cárnő formálisan is megszüntette az önálló kozák államot, azaz a hetmanátust és ő, majd utódai is mindent elkövettek annak érdekében, hogy beolvasszák az ukrán népet az oroszba.
Százkilencven éve, 1832. március 4-én halt meg Jean-Francois Champollion, a rosette-i kő megfejtője, aki megnyitotta az utat a hieroglifák és az ókori Egyiptom világába.
