Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Az ukránok egészen a XX. század végéig úgy éltek Európa keleti felén, mint a kurdok a Közel-Keleten: több államban szétszórva, de saját, független, nemzeti állam nélkül. A mai Ukrajna területének nagy része a történelem folyamán Lengyelországhoz tartozott, kettejük viszonya ezért enyhén szólva sem volt felhőtlen. Már maga az ukrán nemzeti identitás is nehezen fogalmazódott meg, a gyakran emlegetett bonmot szerint „ukrán az, aki nem orosz és nem lengyel”. Ebben benne van az a tény is, hogy Ukrajna a XX. század végéig a nemzeti identitásban megosztott volt: Kelet-Ukrajnában erős volt az orosz kultúra hatása és a mindenkori orosz állam iránti lojalitás.
Az ukránok nemzettudatát erősíti, hogy Putyin orosznak tartja őket
Az orosz államfő álláspontját erőszakos lépéseivel igyekszik érvényesíteni, és ezzel sokat tesz a történelmi sérelmekkel terhelt ukrán-orosz viszony további romlásáért. Válaszul Kijev korlátozza az orosz és a többi kisebbségi nyelv használatát. Az erőltetett ukránosítás áldozata lehet a kárpátaljai magyar közösség is.
Az oroszok mindezt szívesen eredeztetik abból, hogy a XIII. századig, a mongol hódításig fennállt Kijevi Rusz államszövetség volt a bölcsőjük az orosz, a fehérorosz és a kisorosz (ukrán) népeknek, s az orosz állam mindig is ennek jogfolytonos utódának tekintette magát. Az ukránok szerint is nemzeti identitásuk csak a XVII. században kezdett kifejlődni, s éppen a lengyel állammal szemben.
