hvg.hu: Az idei POSZT egyik válogatójaként, Regős János társaságában végignézte egy színházi év minden fontos előadását. Tapasztalatait a Jelenkorban megjelent esszéjében írta le, amelyben kifejti, hogy igazán jó darabba alig futott bele. Úgy véli, jól fésült, korrekt a magyar színház, de semmi több. Ezt értsük úgy, hogy középszerű?

Térey János: Nem, mert két, azonos utcában álló kőszínház között is ég és föld a különbség, arculatban-minőségben, nemhogy a nagyszínházak, illetve a független műhelyek között. „Pest”, „vidék”, „határon túl”: ezek a földrajzi tények önmagukban nem érdekesek, mert nem mondanak semmit az adott társulatról. Sokfélének gondolom a magyar színházat. Olyan előadás, amelyik megráz, fölemel vagy egyszerűen csak virtuóz módon szórakoztat, valóban nagyon kevés van, de olyan is ritkán akad, amelyikről fölháborodva megyek ki. Végignéztem a tavalyi és az idei év 182 előadását, nem tehettem meg, hogy otthagyom valamelyiket, mindegyiknek volt valami tanulsága. Ami nagyon divatba jött, az a véleménygeneráló, Hamvai Kornél szavával publicisztikus színház. Amit a színpadról hallunk, az gyakran maga a vélemény. Ez pedig a néző számára csapda, hiszen a kész megfejtés, a néző szájába rágott igazság éppen a gondolkodást oltja ki.

hvg.hu: Vidnyánszky Attila fejtegette 2010 után, hogy most új korszak jön a színházakban is, elég volt a provokációra épülő darabokból, most „magyarság, hagyomány, költői színház, igenek kimondása, pozitív szemlélet, pátosz” kell. Ez a szembenállás még mindig megvan? Vagy győzött az egyik hozzáállás?

T. J.: A politikai térrel szemben a színház nem kétosztatú, hanem rendkívül vegyes. A Katona például sorra hoz magyar, nemzeti témákat, lásd a délvidéki mészárlást feldolgozó Vöröst, vagy jövőre a Rozsdatemetőt, amellett, hogy erősen véleménygeneráló színház. A prioritást a forró társadalmi témák élvezik, a bemutatott kortárs darabok minősége azonban elég vegyes. Ugyanakkor Vidnyánszky igenlő, pozitív, költői színháza sem nélkülözi a társadalmi mondanivalót. Az ő Bánk bánja például erős vízió a magyarság történetéről, a „nemzethalál” herderi gondolatától Trianonig.

Fazekas István

hvg.hu: Ebben a vitában a provokáció volt a kulcsszó. Ön azt nyilatkozta korábban, hogy provokáció nélkül nincs valamire való művészet.

T. J.: Igen, azt gondolom, hogy a jó színház mindig provokatív. Ám a jó provokáció mindig indirekt. Az olyan akció, amelynek egyetlen célja a figyelem fölkeltése, a hiábavaló lemeztelenedés, kivetkőzés, meddő a színpadon. Én azt szeretem, ha másképp jövök ki a színházból, mint ahogy bementem, s ehhez nem kell okvetlenül dühöngenem. Elég, ha történik odabent valami.

hvg.hu: „A jó darabot a legrosszabb rendező a leggyöngébb színészekkel a legbutább közönség számára is élvezhetővé teszi. Nincs felmentés a drámaíró számára… írjon olyan darabot, amely minden akadály ellenére átmegy” – írta Spiró György, a magyar dráma napjára írt üzenetében. Tényleg csak a darabon múlik egy előadás színvonala?

T. J.: Tudnék néhány ellenkező példát mondani az idén látott előadások közül – sajnos. Spiró szerző, tehát a szöveg felől közelíti meg színházat. A mai színházcsinálók jó része azonban nem a szöveg, hanem az előadás felől. Ilyenkor főleg tévedés darabnak hívni azt, amit a színpadon látunk. Darab az, amit a szerző megír az asztalánál; amit pedig látunk és hallunk, az az előadás. Ez utóbbi, bár a konkrét szöveg köré épül, egyre inkább a szövegtől független vagy idegen koncepció szerint születik. Sokan – például Mundruczó Kornél – installáció-színházat hoznak létre. Van egy látványos díszlet, az visz mindent, a kitűzött cél általában a nyomor ábrázolása, a cselekménysor gyakran esetleges, a szöveg pedig a próbákon, improvizációk során alakul ki. Én nem vagyok spontán, rögtönző alkat, hiszek a kimunkált szöveg erejében, nem véletlenül írok gyakran versben.

hvg.hu: Azt is megállapította, hogy most vidékre és főleg a határon túlra érdemes menni, ha igazán jó színházat akarunk látni. Mi lehet ennek az oka?

T. J.: Én csak az elmúlt két évadról tudom nyugodt szívvel ezt kijelenteni, mert az akkori repertoárt ismerem alaposabban. De az biztos, hogy Kolozsvár vagy Újvidék multikulturális központok. Gyakran rendez például román rendező magyar társulatot, vagy fordítva. Termékeny helyzet. A színházcsinálás különböző hagyományai így szikrázhatnak össze. De olyat is látok, amikor az össze nem illő elemek nem fölerősítik, hanem épp ellenkezőleg, kioltják egymást.

hvg.hu: Bár a kultúrharc egyre nagyobb erővel dúl Magyarországon, most mintha kevésbé a színház világa lenne ezek központjában. Új művészeti ágakban nyitottak frontokat a megmondóemberek.

T. J.: Én azt látom, hogy nem csak a retorika háborús, hanem ténylegesen háborús is a helyzet. A kultúrharcnak hívott pártos kiszorítósdi konkrét egzisztenciákat, sorsokat veszélyeztet. Egyáltalán nem érzékelem, hogy bármely területen csillapodna, egy-egy újabb téma újabb tápot ad neki. Nem fekete-fehérben szemlélem a kulturális élet szereplőit, kaptam elég nyilat balról, illetve szélsőbalról is. Egyszerűen túl sok liberális tabut sértek a Káli holtakban, hogy szó nélkül elmenjenek mellette. Manapság senki sincs úgymond betiltva, de egyre apadnak a mindenki számára hozzáférhető források, elmaradnak a meghívások. Van itt más is a dilettánsok dühén, a mellőzöttek bosszúszomján kívül. Mindenképp a kultúra látja kárát, ha pártalapon próbálunk vizsgálni egy színházat, egy színészt vagy egy szerzőt. Nem csak kártékony. Iszonyúan megy vele az idő.

Fazekas István

hvg.hu: Korábban ön próbált közvetíteni a szekértáborok között. Az utóbbi időben már nagyon keserű nyilatkozatokat ad arról, hogy ennek vége, már nem lehet összehozni a két oldalt. Miért?

T. J.: Ez a hídemberszerep valóban jó ideje lehetetlenné vált. Elég csak a Prőhle Gergely vagy a Gulyás Gábor elleni sajtótámadásra gondolni. Én fontosnak tartom Temesi Ferenc Por című opus magnumát vagy Száraz György kiváló 1956-os regényét, miért is venném zokon, ha velük együtt szerepel a nevem? Ugyanakkor azon sem csodálkozom, ha Nádas Péter vagy Kukorelly Endre is szereplője egy rendezvénynek a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ha kiűzik innen őket, attól ők nem lesznek kevésbé tehetségesek. Csoóri Sándor gyászmegemlékezését is ugyanott, ugyanaz a múzeum szervezte. Aki a kulturális szereplőket nem az életművük, hanem a feltételezett pártelkötelezettségük szerint vizsgálja, az alapvetően eltéveszti a házszámot. Teljesítmény nem vásárolható pénzen, lojalitás azonban igen. A tehetség az irodalomban nem mérhető, arról csupán vélemény formálható a magunk ízlése szerint; a lojalitás viszont látszik. Nincs az a milliárdos nagyságrendű állami dotáció, amellyel létre lehetne hozni a szépek, az igazak, a szikrázóan tehetséges emberek gyülekezetét.

hvg.hu: Az viszont elég reménytelennek hangzik, hogy teljesen lehetetlen meghaladni ezt a szekértábor-logikát.

T. J.: Miért ne lehetne meghaladni? Becsület és nagyvonalúság kérdése az egész. Egyben vagyok biztos. Jó dolog, ha a művészetet megbecsülik. Szerencsés, ha fizetnek érte, éspedig sokat. Mégsem tartom egészséges helyzetnek, sőt felelőtlenségnek tartom, ha bármelyikünk megélhetése kizárólag az írói működésén alapszik, hiszen azt a működést egy különleges hangoltság teszi lehetővé, hívjuk ezt ihletnek, flow-nak vagy kegyelmi állapotnak, amelyben minden mindennel összefügg, zsibongó bizsergés, „előre köszönnek a személyi számítógépek”, mint Esterházynál. Amit ki kell várnom. Ha van, elmúlhat. Lefagyhatok. Az újságírók napi készenlétét becsülöm, de én íróként nem lehetek tehetséges minden áldott nap. Magyarán nem jó, ha ennek a kegyelmi helyzetnek a bekövetkezésétől vagy be nem következésétől függök. Azt sem szeretem, hogy a vélt hovatartozásomon múlhat, hogy eljutok-e egy vidéki könyvtárba vagy egy művelődési ház színpadára vagy sem. Nem szeretem, hogy kenyéririgység van, nem szeretem, hogy egyes kulturális szervezetek támogatása nagyságrendekkel nagyobb – olykor ezerszeres –, mint másoké. A közegtől és annak kőkemény elvárásaitól, nem tagadom, megundorodtam az elmúlt néhány évben. A brancsszellem visszataszító itt is, ott is. Mostanában gyakran gondolok rá, hogy megint civil foglalkozást kellene vállalnom. Ez az én legpolgáribb gondolatom. Nem leszek már persze bolgárkertész, vagy nem leszek hajóskapitány, de jó lenne megőrizni az irodalmat a szenvedélyemnek is, aminek indult tizenévesen. Nem jó helyzet, ha egy háztartás a beérkező vagy be nem érkező honoráriumoktól függ. A munkahely, az viszont munkahely. Tiszta sor. És ez nem csak az ilyen kultúrharcos időkre igaz. Az sem biztos, hogy életem végéig írni szeretnék. Csak hadd döntsem el én.

hvg.hu: Van azért jó néhány művész, aki rendszeres jövedelemmel rendelkezik úgy, hogy nincs civil állása: belép a Magyar Művészeti Akadémiába, és már jön is a havi apanázs.

T. J.: Ez számomra nem alternatíva. Igaz, nem is hívott a tagjai sorába egyik akadémia sem.

Fazekas István

hvg.hu: Új regénye, a Káli holtak középpontjába is a színházi világ került. Ez összefügg a POSZT-tal kapcsolatos tömény színházi megmerítkezésével?

T. J.: Nem. Sokkal korábban kezdtem írni a regényt, minthogy fölkértek a POSZT-válogatásra. És amit ott írok, egy stilizált színházi világ, egy másik valóság, hiába táplálkozik „valós” elemekből, a kisrealista olvasatnak ellenáll.

hvg.hu: Az például elég valós dilemmának tűnik egy kőszínházban játszó, menő színésznek, hogy elvállaljon-e egy kommersz sorozatszerepet, mint ahogy az a könyv főszereplőjénél is felmerül. Ő mégiscsak a nagy sikerű és nagy presztízsű – Trianon tematikára rendezett – Hamlet címszereplője.

T. J.: A sorozatban való szereplés önmagában nem kínos, miért is lenne az, sőt ha jól csinálják, ez az elmúlt évtizedek legizgalmasabb és legújítóbb műfaja. Gondoljunk csak a True Detective-re vagy az Aranyéletre. Annyi derül ki, hogy ez a bizonyos, regénybeli zombis sorozat ezek szerint nehezen vállalható a színész számára, a közeg is elítéli érte, eleve alantasnak tartva a műfajt. A stábnak viszont sok álmatlan éjszakája és ezer ötlete van benne, számos brainstorming van mögötte, rengeteg munka tehát, és mégis kudarc. Sokszor van ez így most Magyarországon: túl sok ötletelés, túl sovány végeredmény.

hvg.hu: Ha már itt tartunk, függetlenül a regénytől, el tud képzelni egy olyan Hamlet-rendezést, amit a Trianon-sztoriba ágyaznak?

T. J.: Nagyon komolyan gondolom, hogy Trianonnak a magyar színpadon szerencsés volna helyet találni. Olyan sokszor pedzegetett, az irodalom eszközeivel is megfogalmazott, mégis kibeszéletlen tragédia, amely a politika eszközeivel nem föloldható. A regénybeli rendezőm, Sulyok kísérlete arra ez a Hamlet, hogy beszéljünk Trianonról. Az, hogy a regényben nem íródik meg az erről szóló darab, és ennek hiányában Shakespeare-hez fordul a rendező, ez sem véletlen, sőt szimptomatikus: száz év nem volt elegendő arra, hogy megszülessen egy olyan emblematikus színdarab a témában, mint a Danton halála vagy A salemi boszorkányok.

hvg.hu: Ha lenne olyan pályázat, ami kortárs drámaírókat céloz meg, hogy írjanak darabot Trianonról, elgondolkodna?

T.J.: Sohasem tudtam házi feladatként fölfogni a színdarabírást. Sajnos vagy hála istennek, akkor szoktam írni (színdarabot vagy regényt, de néha verset is), ha nem csupán előzetes elképzelésem van róla, hanem rátalálok egy hősre és egy történetre is.