hvg.hu: Hogyan került ki a családjuk keze közül a birtok?

Gregor Roy Chowdhury-Mikes: 1949-ben volt egy éjszaka, amikor rátörték az ajtót a nagybirtokosokra, összeszedték és a városközpontokba vitték őket. A dédnagyanyám, Bethlen Klementina (Bethlen István húga – a szerk.), nagyanyám, és az akkor ötéves édesanyám csak néhány percet kapott, hogy összepakoljanak egy-egy bőröndöt. A nagyanyámat munkatáborba vitték, édesanyám pedig a szomszéd faluban nőtt fel, ott járt iskolába. Tizenhat éves volt, amikor egy unokatestvére kivásárolta, és elvitte Grazba, egy ottani egyetemen ismerkedett meg az édesapámmal.

Spektrum

hvg.hu: Félig székely, félig indiai származású: apja bengáli arisztokrata volt, anyja erdélyi grófnő. Mindig is tervezte a család, hogy visszaszerzi az örökséget?

G. R. Ch-M.: Úgy nőttünk fel, hogy minden évben mentünk Budapestre és Kolozsvárra a rokonokhoz, de Zabolára nem lehetett jönni, mert nem engedtek be. 1991-ben megszületett az első román restitúciós törvény, édesanyám pedig elkezdte keresgetni, összeszedegetni a szükséges papírokat ahhoz, hogy visszaperelhesse az állam által kisajátított birtokot. 1998-ban nyert is, papíron át tudtuk venni a birtokot, fizikailag viszont csak később, mivel a kilakoltatás után nyaralótábor, kórház, végül szanatórium lett belőle, ennek pedig helyet kellett találni.

hvg.hu: Londonban végezte el az egyetemet, onnan egy amerikai befektetési bankhoz ment dolgozni. Hamar sikeres lett, pezsgő nyugat-európai életet élt. Hogy kötött ki mégis Zabolán?

G. R. Ch-M.: Láttam azt a világot, de láttam azt is, hogy nem épül ott semmi, azon kívül, hogy egyre nőni fog a fizetésem. El akartam menni Londonból, de nem tudtam, hová. A végső lökést édesapám halála adta, így 2002-ben úgy döntöttem, hogy kellene valami mást csinálni, és nem csak egy toronyban ülni, úgyhogy leköltöztem. Talán furcsán hangzik, de a birtokban láttam – és a mai napig is látom –, hogy tele van fehér foltokkal, lehetőségekkel. Ezt Nyugaton nem találtam meg.

hvg.hu: Ott állt tehát ön, az öccse, és az édesanyjuk a negyvenhektáros területen, amelyen több ezer négyzetméternyi épület volt. Hogyan élték meg az első napokat?

G. R. Ch-M.: A kastélyok, házak rettenetes állapotban voltak. A téglafalakon kívül mindent újra kellett csinálni, a régi kastélyon konkrétan átfolyt egy kisebb patak, amikor esett az eső. Nem direkt, de ott kezdtünk, ahol „végzett a család”: egy kicsi házat renováltunk először, épp azt, amelyikből nagyanyámékat annak idején elvitték. Egyik épülettől a másikig mentünk, nemrég lett kész az utolsó épület felújítása. Lakni csak egy épületben lehet, ezért funkciót kellett találni minden négyzetméternek. Így jött az ötlet, hogy a turizmus lehet a jövő, kitaláltuk, hogy panziókat csinálunk.

Spektrum

hvg.hu: Ehhez viszont temérdek pénz kellett, de felteszem, a birtok nem járt mesés vagyonnal.

G. R. Ch-M.: Az előző munkahelyemen összespórolt pénz csak az induláshoz volt elég, 2005-ben azonban a teljes restitúciós törvény következtében visszakaptuk az erdőink egy részét is. Vettünk láncfűrészeket, felvettünk hat embert a faluból, és reggeltől estig dolgoztunk. Az elején mindenben részt vettünk mi is, majdnem levágtam az öcsém lábát a láncfűrésszel, szörnyű történetek voltak, aztán idővel rájöttünk, hogy jobb, ha nem mi csinálunk mindent. Ekkor már jött a birtokból valamennyi pénz, de ha most nézem a mérleget, még így is többet tettünk bele az évek során, mint amennyit ki tudtunk hozni és visszafektetni.

hvg.hu: Soha nem merült fel, hogy eladják a birtokot? A pénzből mindenki mehetett volna a maga útjára.

G. R. Ch-M.: Egyáltalán nem. Ez érzelmi döntés volt, a birtok ügyét nem tudtam bankárszemmel nézni. A Mikes családnak sok birtoka volt Erdélyben szétszórva, de ez a legrégebbi, 1500 óta a miénk. Mintha innen indult volna minden, ez egy szimbólum, váz, amit nem ad oda az ember. Ha holnap ugyanott lennénk, mint az elején, akkor is ugyanezt tennénk.

hvg.hu: Az erdőgazdálkodás tehát szép lassan kiépült, a vendégház is elkezdett bevételt hozni. Most már mezőgazdasággal is foglalkoznak, és létrehoztak egy alapítványt is.

G. R. Ch-M.: Kellett egy másik láb, amelyen állhatunk. Átvettem egy bajbajutott céget, majd miután rendbe tettem, belevágtunk a takarmánynövények termesztésébe, és tehenészetet hoztunk létre. Ami az alapítványt illeti: az évek során sok dolgot támogattunk, templomokat iskolákat, táborokat, focikupát, mindenfélét, de ez soha nem volt rendesen szervezve. Úgy döntöttünk, hogy alapítványt csinálunk, hogy adjunk ennek egy hivatalos keretet, így most már szervezettebben jótékonykodunk.

hvg.hu: Tavaly az alapítvány közel félmilliárd forintot kapott a Bethlen Gábor Alap nemzetpolitikai támogatások forrásából ingatlan és eszközfejlesztés támogatásra. Ez nem kevés pénz. Miért önök kapták és mire fordítják a magyar államtól kapott összeget?

G. R. Ch-M.: Voltak olyan felújítások, amelyeket nem tudtunk befejezni, mert a restitúciós folyamat leállt, a magyar kormánynak pedig van egy olyan szándéka, hogy a turizmusba akar befektetni. Az, ami nálunk pár szobával indult, mára már sokkal nagyobb lett, az elmúlt években hétvégente több busszal is érkeztek a látogatók, de nem tudtuk őket kiszolgálni. Ennek hozunk most létre infrastruktúrát, kinyitjuk a park egy részét és látogatóközpontot csinálunk, részben ebből a finanszírozásból.

hvg.hu: Rengeteg közösségépítő programot szervez a faluban: alapból van önben ilyen indíttatás, vagy ez egyfajta közszolgálati szerep, ami a „grófsággal” jár?

G. R. Ch-M.: Gyakorlatilag az első perctől kezdve ilyeneket csináltunk. Úgy cselekszem, mint egy jó vállalkozó, aki nem csak hasznot próbál hajtani, hanem igyekszik visszaadni valamit a társadalomnak. Hosszú távon szeretnék itt élni Zabolán, fontosnak tartom, hogy harmóniában legyek a környezetemmel, és ezt így fejezem ki.

Spektrum

hvg.hu: Mi a céljuk a programokkal, adományokkal?

G. R. Ch-M.: A perspektívateremtés. Most már mindenhol így van Európában, de Romániában kifejezetten: minden fiatal próbál elmenni. Kimondott célunk, hogy lehetőségeket adjunk nekik arra, hogy itt tudjanak maradni, munkát vállalhassanak. Ha pénzügyi szempontból nézem, pozitív, hogy a birtok sok embert foglalkoztat, nagyjából 130 ember dolgozik itt. De persze indirekt módon sokkal nagyobb ez a szám, hiszen vannak beszállítóink, építészeink, helyben vásároljuk a szállodához szükséges dolgokat is.

hvg.hu: Hogy állnak önökhöz a falubeliek?

G. R. Ch-M.: Az elején valószínűleg azt gondolták rólunk, hogy jön ez a család aranybőrönddel, és majd megold mindent. Aztán persze rájöttek, hogy ez nem így van, de alapvetően nagyon barátságos volt a fogadtatás. Van ennek a családnévnek egy pozitív előjele, a családtagok a történelemből megalapozták ezt. Az pedig a mi felelősségünk, hogy ennek megfeleljünk, de úgy érzem, sikerül. Én kimondottam jól érzem magam a falvakban, összejárunk a barátokkal, ismerősökkel, nem félek éjszaka a kocsmába menni.

hvg.hu: Jár kocsmába?

G. R. Ch-M.: Persze! Mindent elmesélnek ott, ami a régióban zajlik. Jobb, mint a tévé vagy az internet.

hvg.hu: Hogy szólítják Zabolán?

G. R. Ch-M.: Gergelynek, Gergely bácsinak vagy Gergely grófnak, ezek a legjellemzőbbek, meg persze összevissza, az indiai és a magyar családnevemen is. Olyan is van, hogy mérnök úr, pedig nem vagyok mérnök. De igazából nem számít, én nem vagyok gróf, a cím alapvetően férfiágon öröklődik. Jó, hogy van ez, és hogy van mögötte történelem, de én inkább a társadalmi felelősségvállalásban hiszek, mint a grófságban.

hvg.hu: Károly herceg erdélyi birtokai nincsenek is messze öntől. Találkoztak már, ismerik egymást?

G. R. Ch-M.: Nem, én személyesen nem találkoztam vele soha. Egyszer lett volna egy hivatalos látogatás tavaly, de elmaradt. Van egy távoli unokatestvérem, hozzá szokott menni. De vannak mindenféle emberek, akik jártak már Zabolán. Akit talán a legérdekesebbnek tartottam, az Douglas Tompkins volt. (Tompkins az Esprit divatárucég és a The North Face sportszermárka társalapítója volt, természetvédőként sok ezer hektárnyi patagóniai területet vásárolt fel, hogy megőrizze azok érintetlenségét. Három évvel ezelőtt halt meg – a szerk.) Egyszer felállt az ebédlőasztaltól, és mondta, hogy bocsánat, de kitört nálunk egy vulkán és evakuálni kell nyolcvan falut.

hvg.hu: Romantikus elképzelései lehetnek az embernek, ha arra gondol, hogyan él egy gróf, de nem úgy tűnik, hogy napközben semmi dolga nincs, csak lovagolni a birtokon, és ezüstkanállal elfogyasztani a vacsorát.

G. R. Ch-M.: A mindennapi életem nem hiszem, hogy nagyban különbözne másokétól. Ugyanúgy élek, mint bárki más, az egyetlen különbség talán, hogy nagyon sokat utazom, több ezer kilométert utazom havonta Romániában, hétvégente pedig Budapesten vagyok, mert a két lányom ott jár iskolába. De semmi ezüstkanál, nem.

Spektrum

hvg.hu: Vannak-e olyan szokásaik, amelyek az arisztokráciából erednek? Egyáltalán mit lát a legfőbb különbségnek az ön és egy régebbi nemes életvitele között?

G. R. Ch-M.: Az egyetlen szokás talán, hogy a távoli családokkal is tartjuk a kapcsolatot. Szétszórva élünk a világon, de a harmad, negyed, ötöd-unokatestvérekkel is beszélünk, nálunk ez fontos. A birtok utolsó tulajdonosa a dédnagyapám volt, ő folyton ingázott Budapest, Bukarest és Zabola között. A vállalkozói vonalat vitte ő is, persze ez csak utólag derült ki. Sokat kutattunk a felmenőink után, aztán mikor az egyik kutató kihozta a levéltárból az anyagot, akkor jöttem rá, hogy ugyanazt csinálom, mint a dédnagyapám, annyi különbséggel, hogy akkor még nem volt mobiltelefon.

hvg.hu: A lányai most kilenc és tizenkét évesek. Hogyan próbálja átmenteni számukra a „nemességet”? Mi történik, ha nem szeretnék majd önök után intézni a birtok ügyeit?

G. R. Ch-M.: A testvéreméknél is van három lány, ők még kisebbek, mint az én lányaim. Azt gondolom, hogy valamelyikük biztosan vállalni fogja ezt, még akkor is, ha nem akar leköltözni, csak távolról vezérelni. Egy vállalkozó kérdezte egyszer, hogy mi a titka annak, hogy ez a birtok 1500 óta itt van, és ilyen sok generáción át megmaradt? Nem tudom, mi a titok, csak azt, hogy működik. Úgy gondolok magamra, mint egy egyszerű láncszemre ebben a hosszú sorban. Ezt a gondolatot tudatosan próbálom átadni a lányaimnak is, de nincs olyan kényszer, hogy 25 évesen át kell venniük a birtokot, vagy ilyesmi. Szoktunk erről beszélni, megmutatok mindent, a fejéstől kezdve a turnusvezetésig, aztán persze, hogy élnek-e majd ezzel a lehetőséggel, az egy más kérdés.