Magyarországon a szingli ma egészen más, mint a Szex és New Yorkban

Nagyvárosban él, független, magasan képzett, karrierista, aktív fogyasztó és gyermektelen nő – valahogy így fest a fejekben egy szingli. Ha mindez filmben jelenik meg, akkor trendi külső is kapcsolódik hozzá, és jellemzően egy Manolo Blahnik lábbeli is, amiben a titkon az élete párjának megtalálásában reménykedő főhősnő öntudatosan járja a nagyváros utcáit. A valóság sokkal hétköznapibb. Rövid Irén szociológusnak, a 2011-es népszámlálás adatai alapján a közelmúltban készített pillanatfelvételéből egyebek közt az derül ki, hogy a szinglik többsége nem is nő, hanem férfi: 44 százalék a hajadonok és 56 százalék a férfiak aránya. Soraikban pedig nemcsak nagyvárosi karrieristák, hanem érettségizett szakmunkások vagy akár csak 8 osztályt végzett személyek is vannak.

Nőtlen, illetve hajadon családi állapotú, 20–39 éves egyedülállók, akiknek a népszámlálás pillanatában nem volt se gyerekük, sem pedig élettársuk – így határozta meg kutatása számára a szingliket Rövid. E definíció alapján a kutatónő az egyedülállók 12 százalékát sorolta a szinglik közé, ez a 2011. évi népszámlálás adatai alapján 201 ezer embert jelent. A Magyarországon elsőként általa készített szinglitérkép alapján több mint a kétharmaduk Budapesten, illetve a megyeszékhelyeken él, arányaikban a legtöbben Zala, a legkevesebben pedig Komárom-Esztergom megyében, és a közhiedelemmel ellentétben még községekben is felbukkannak.

Fazekas István

Nem ez az első szinglikutatás Magyarországon, nem sokkal a népszerű Szex és New York tévésorozat elindulása után, az évezred elején már felmérték a számukat. Az Utasi Ágnes nevéhez fűződő vizsgálat a szingliséget a stabil párkapcsolattól ódzkodó, anyagi jólétben élő, fogyasztásorientált, harmincas éveikben járó diplomás fiatalok életformájaként határozta meg. Már ő is több férfit, mint nőt talált az általa 10–50 ezerre becsült szingli között.

Más téves előítéletek is vannak a szinglikkel kapcsolatban. A többségük például nem tudatosan egyedülálló, jó részük inkább kényszerszinglinek nevezhető. A kutatók tapasztalatai szerint sokkal inkább belecsúsznak az emberek az ilyen élethelyzetekbe. A nő és a férfi szinglik között nagy a különbség: előbbiek többsége jellemzően városban él és iskolázottabb, míg utóbbiak gyakran falun, rosszabb anyagi és egészségügyi körülmények között laknak – így a két csoport értelemszerűen nem találhat egymásra. Vagyis nem arról van szó, hogy a 30–40-es korosztály tagjai jól érzik magukat egyedül. Éppen ellenkezőleg: a társkereső oldalak havi több százezres, akár milliós látogatottsága azt mutatja, hogy nap mint nap tízezrek keresik a párjukat – a panaszos fórumbejegyzések alapján szinte reménytelenül. Az egyedülállók jelentős része szeretne változtatni a helyzetén – mondja Murinkó Lívia, a Népességtudományi Kutatóintézet (NKI) tudományos munkatársa. De erre sokszor esélyük sincs: a gyermeküket egyedül nevelő elvált nőknek például nem sok babér terem a társkereső oldalakon.

hvg.hu

A családalapítás kitolódása is hozzájárult az egyedülállók számának megnövekedéséhez. Mára elterjedtté vált, hogy húszas éveikben a fiatalok egyetemre-főiskolára járnak, aztán karriert építenek, s csak akkor alapítanak családot, vállalnak gyermeket, amikor ehhez az anyagi háttér is meglesz – magyarázza a kutató. Így amíg néhány évtizede a húszas, most jellemzően a harmincas éveik elején vállalnak gyereket a párok, ez pedig természetszerűleg a megszületett gyermekek számára is kihat. Sokszor addig halogatják a döntést, amíg felbomlik a kapcsolat, és idősebben már nehezebb új tartós párkapcsolatot kialakítani, így pedig elmaradhat a gyermekszületés is. Kilépni is könnyebb már egy rossz párkapcsolatból, emiatt a környezet megvetésével sem kell számolni – ez is hozzájárul az egyedülállók számának növekedéséhez. A helyzet mindenképpen súlyos: a 35–39 éves férfiak 41, a nők 25 százalékának nincs gyereke.

hvg.hu

Bár a pejoratív elnevezések már jórészt kikoptak a közbeszédből, a vénlányok és agglegények száma 1970-től egészen 2011-ig folyamatosan nőtt. Az egyszemélyes háztartások száma a 2016. évi mikrocenzus adatai szerint ugyan mérséklődött, de még így is a háztartások több mint háromtizedében (1 millió 217 ezer háztartásban) csak egy személy élt. Az egyedülállók jelentős része nem fiatal, 50 feletti. Köztük nem azért magas a nők aránya, mert a karrierjüket építgetik: a túlnyomó többségük elvált vagy özvegy. Ám egy-egy fiatalabb korosztály adatai azért elgondolkodtatóak. 25-30 százalékkal a legalacsonyabb az egyedül élők aránya a 40–50 éves korosztályban, miközben a 30–34 éveseknek több mint a fele szingli.

Ebben közrejátszhat az is, hogy jelentősen megváltozott a házasságról és az együttélésről alkotott kép a társadalomban. 1990 és 2011 között radikálisan csökkent a házasok száma, a 15 éven felüli népességből már csak 3,5 millióan (a nők 42, a férfiak 47 százaléka) élnek házasságban. Ugyancsak a magányosok táborát növeli, hogy továbbra is magas a válások száma. A tendencia pedig nem tűnik visszafordíthatónak. Egyre többen nemcsak a házasság előszobájaként, hanem annak hosszú távú alternatívájaként az élettársi együttélést választják. Terjed például egy újfajta tartós párkapcsolat is, amely a huszonévesek mellett a gyerekes elváltakra és az idősebbekre is jellemző, hogy nem költöznek össze új partnerükkel, hanem külön háztartást vezetnek, s így élik meg a párkapcsolatot.

Az elmagányosodás nem magyar sajátosság. A probléma súlyát jelzi, hogy az Egyesült Királyságban január óta magányügyi miniszter keresi a módját, miként lehetne csökkenteni az egyedüllét okozta ártalmakat – amelyek kutatók szerint napi 15 cigaretta elszívásával vetekszenek. Miközben Magyarországon a politikai diskurzus még mindig kizárólag a családok megtámogatásáról szól, kérdés, hogy a jövőben nem kellene-e a felnőtt népesség felét kitevő egyedülállók problémáira is figyelni.

A cikk eredetileg a HVG 2018/33. számában jelent meg.